A vonal túlsó végén már nem volt nyoma annak az öntelt hangnak, amit korábban ismertem. Csak egy reszkető, könyörgő alaphang maradt, tele pánikkal.
– Lajos bácsi… Lajos bácsi, beszéljünk erről normálisan – hadarta Zoltán. – Nóra be akar menni a rendőrségre. Feljelentést ír, lopásról, fenyegetésekről… Azt mondta, ha maga nem áll ki mellette, és nem mondja, hogy minden önként történt, beadja a papírokat. Könyörgöm… vonassa vissza. Apámként kérem. Mindent visszafizetek. Egy fillér sem marad nálam, esküszöm.
Nem válaszoltam azonnal. A kezembe vettem Ilona fényképét, azt az egyetlen képet, amit még indulás előtt betettem a kabátzsebembe. A megsárgult fotóról nyugodt szemek néztek vissza rám. Olyan tekintet, amely már túl sok mindent látott ahhoz, hogy még egyszer félrenézzen.
– Elkésett, Zoli – szólaltam meg végül halkan, minden indulat nélkül. – Nórával meghoztuk a döntést. Te mostantól nem az interneten leszel híres. Másutt kapsz majd figyelmet. Ott is készülnek felvételek… csak nem szűrőkkel. Oldalról, szemből. Ahogy szokás.
A vonal túloldalán levegőt sem vett. Nem vártam meg a választ. Megnyomtam a gombot, a készülék tompán kattant, majd némán feküdt az asztalon.
A sparheltben száraz fa pattogott, a meleg lassan átjárta a konyhát. Odakint a régi Niva motorja már kihűlt, az ablak alatt vékony dér ült meg a fémén. Hajnalka néni nem szólt semmit, csak tett-vett a maga csendes módján.
Ott ültem a zsák mellett, és először éreztem úgy hosszú idő után, hogy a dolgok a helyükre kerültek. A világ ment tovább, ahogy eddig is. Egyetlen különbséggel: most már nem maradt benne hely annak, ami csak mérgezett mindent maga körül.