A hátsó ülés felé fordultam. Ott volt az a bizonyos zsák. Fekete, fénytelen anyag, mintha magába szívná a fényt. Letéptem a ragasztószalagot, amely szorosan összefogta a száját. Régi újságpapírok és koszos rongyok alól bukkantak elő. Kötegekbe fogott bankjegyek. Ötezres forintok, vastag gumival átkötve. Szabályos téglák, egy egész élet munkájának sűrítményei.
Legfelül egy kitépett lap feküdt egy iskolai füzetből.
„Apukám, kérlek, bocsáss meg mindenért. Tudom, mire készül. Kamerákat szerelt fel mindenhová, mindent figyel, még a levegővételem is hallja. Játszottam a szerepem, hogy ne jöjjön rá, közben megszereztem a széf kulcsait. Ez szinte az összes pénz a lakásból. Vidd el, és menj el azonnal Hajnalka nénihez vidékre. A címet nem ismeri. Amint tudok, utánad megyek. Könyörgöm, élj. Szeretlek.”
Elszorult a torkom. A könnyek forrón, dühösen csorogtak végig az arcomon. Nem elárult. Mentett. Színjáték volt minden mozdulata a kamerák előtt.
Ekkor tompa csattanás rázta meg az ajtó üvegét. Kint Zoltán állt. Az arca vöröslött, eltorzult az indulattól. Rájött, hogy a széf üres.
– Nyisd ki, vénember! – üvöltötte, és a telefonjával verte az üveget. – Add ide a táskát, különben kidoblak a kocsiból!
Ránéztem. Lassan, ugyanazzal a kimért mozdulattal, ahogy annak idején a gyárban indítottuk a gépeket, lenyomtam a központi zár gombját. Aztán elfordítottam a kulcsot. A terepjáró motorja mély, biztos morgással válaszolt.
– Próbáld meg, Zoltán – mondtam halkan.
Sebességbe tettem, és ráléptem a gázra. Az autó megugrott, kipufogógázzal borítva be a vejemet. Hátratántorodott, megcsúszott a hóban, és elterült, hadonászva próbált talpra állni.
Kigurultam az udvarról. A tükörben még láttam, ahogy az jeges járdán rohangál, taxit hívna, de már késő volt. A kanyar elnyelte.
Estére több mint kétszáz kilométerrel voltam a várostól. Hajnalka néninél melegedett a sparhelt. Az asztalnál ültem, mellettem a padon a zsák. Ez már nem pusztán pénz volt. Ez esély volt arra, hogy Nórát kimentsem.
Megszólalt a telefon. Az a régi, nyomógombos készülék, amit Nóra még reggel csúsztatott a zsebembe.
– Halló? – szóltam bele, és a vonal túlsó végén Zoltán hangja csendült fel, szinte felismerhetetlenül megváltozva.