…hogy így felfalja a nyugdíjamat. Zoltán pedig már elő is állt egy „pazar” megoldással. Eladjuk ezt a régi, nagy belmagasságú lakást, és veszünk helyette egy tágas otthont egy vadonatúj társasházban, zöldövezeti részen. Összeköltözünk mindannyian. Nekem külön szoba jut, erkély is lesz, és még a térdműtétemre is félre tudunk tenni a pénzből.
A vejem közben buzgón bólogatott, és újra megtöltötte a csészémet teával.
— Lajos bácsi, mindent kiszámoltam — mondta magabiztos hangon. — Most csúcson van az ingatlanpiac. A lakása annyit ér, mint egy kisebb üzem. Eladjuk, a pénzt forgásba teszem, építőanyaggal dolgozom, jó kapcsolataim vannak. Fél év, és nemcsak lakás lesz, hanem egy ház Budapest környékén. Kandallóval, ahogy mindig is szerette volna.
Sokáig őrlődtem. Nem hagyott nyugodni a kétely. De Nóra sírt, azt hajtogatta, félti a szívemet, mi lesz velem, ha rosszul leszek, és senki sem lesz mellettem. Azt mondta, ő csak jót akar. Végül megtörtem. Engedtem a „drága apukám, érted tesszük” mondatoknak.
Az adásvételt Zoltán intézte. Azt javasolta, készpénzben, letéti megoldással bonyolítsuk le, úgy gyorsabb, és az adóhatóság sem kezd el feleslegesen kérdezősködni. A pénzzel teli táskát a saját páncélszekrényébe zárta abban a lakásban, ahová ideiglenesen beköltöztünk, mondván: csak addig, amíg az új építésű otthon elkészül.
Az egyszobás lakás szűkösségében hamar útban lettem. Előbb eltűnt a felvágott a hűtőből, aztán közölték, hogy este tíz után ne kapcsoljam be a tévét.
— Papa, horkolsz — fintorgott Zoltán, amikor elhaladt a konyhában álló összecsukható fotel mellett, ahol aludtam. — És a villanyt is oltsd le magad után. A villanyóra nem ingyen pörög.
Nóra ilyenkor lesütötte a szemét. Egyre gyakrabban hallgatott, amikor a férje nyíltan megalázott. Tegnap pedig véletlenül meghallottam, miről beszélnek.
— Zoli, ezt nem lehet így csinálni vele — suttogta a lányom. — Hiszen az a lakás az övé volt.
— Volt — vágta rá a vejem. — De már múlt idő. A pénz dolgozik, az új lakás anyám nevén van. Lajost pedig elhelyezzük valahol. Már intéztem, Kecskemét mellett van egy hely az ilyen… leépülő öregeknek. Azt mondjuk, szenilis. Láttad, tegnap is Ilona képéhez beszélt. Ennyi, Emese, lezárva.
Egy terepjáró hátsó ülésén ültem, és a kezeimet bámultam. Olajfoltos ujjak, berepedezett körmök. Negyven év a gépek mellett. És most ennyi maradt: „leépülő”. A gondolat ott vert tanyát bennem, miközben némán készültem arra, hogy valami végérvényesen megváltozzon.