— Vidd el a kacatjaidat, apa, és többé a lábadat se tedd be ide!
Nóra hangja sikítássá tört, miközben hozzám vágott egy nehéz, fekete zsákot. Tompa puffanással csapódott a mellkasomnak, én pedig meginogtam, a lépcsőház jeges falába kapaszkodva. A térdem — amelyet még a gyárban tettem tönkre évekkel ezelőtt — fájón roppant egyet, mintha szándékosan árulna el.
Az ajtónyílásban, a miénkben — pontosabban már az övékben — ott ácsorgott Zoltán. A vejem fél vállal a tokfának dőlt, szája sarkában gúnyos mosollyal, és a telefonjával videózta az egészet.
— Na mi van, Lajos bácsi? — vigyorgott. — Megvan az első nagy YouTube-szereplés. Mondj egy széles „csíííz”-t búcsúzóul.
Az ajtó bevágódott. A zár csattant, az a bizonyos német szerkezet, amit két éve saját kezűleg szereltem fel, amikor még „egy nagy család” voltunk. Aztán a retesz is a helyére csúszott. A folyosón olyan sűrű lett a csend, hogy hallottam, ahogy a vér dobol a fülemben.
Hatvanhét éves vagyok. Negyven év munkaviszony van mögöttem, egy minisztériumi dicsérő oklevél, és az ablak alatt egy öreg Niva. És most már egyetlen kulcsom sincs ahhoz a lakáshoz, amit az otthonomnak hittem.
Összegörnyedve, a derekam fájdalmát legyűrve felkaptam a zsákot a szájánál. Súlyos volt, vagy tizenöt kiló. Mit pakolt bele? A molyszagú régi pulóvereimet? Vagy csak a kamra fölösleges holmiját, hogy a kitoloncolás látványosabb legyen Zoltán követőinek?
A lépcsőn vonszoltam lefelé, mert a lift megint nem működött. Az ötödiken pirított hagyma szaga terjengett, a másodikon savanyú alkoholszag ült meg. Amikor kiléptem a fagyos levegőre, bevágtam a csomagot a Niva csomagtartójába. A motor köhögve indult, majd egyenletesen duruzsolt, benzint és öreg műbőrt árasztva. Ez az illat jobban lenyugtatott, mint bármilyen nyugtatócsepp.
A volán mögül felnéztem az ablakokra. A kilencediken, a vékony függönyök mögött — amelyeket még a megboldogult Ilona választott — most győzelmet ünnepeltek.
Minden fél éve kezdődött, közvetlenül Ilona negyvennapos gyászmiséje után. A lakás nélküle kongó és idegen lett.
— Apa, mondd már, minek neked ekkora, nyolcvan négyzetméteres lakás? — szólt Tímea, miközben megfogta a kezem; a tekintete száraz volt és sietős. — A háromszobás lakás rezsije teljesen feleslegesen viszi el a pénzt, és akkor kezdett magyarázni, mintha minden már régen el lenne döntve.