Az anyósa arca mozdulatlan maradt, ajkai vékony vonallá préselődtek. Abban a tekintetben nem volt gyász, sem fájdalom. Csak számító éhség.
— Átgondolom — szólalt meg végül Júlia.
— Ezen nincs mit mérlegelni! — csapott az asztalra Brigitta. — Egy héten belül beadjuk a keresetet. Te pedig velünk jössz. Világos?
Júlia kinyitotta az ajtót, és némán állt, amíg mindannyian el nem hagyták a lakást.
A küszöbnél Brigitta még visszafordult:
— Ha cserbenhagysz minket, ezt soha nem bocsátom meg. Soha.
A cseresznyéskert mögötti ház megrogyottan állt, a spalettákról pattogzott a festék. Júlia benyomta a nyikorgó kaput. Az udvaron egy régi, gumiból készült hinta lógott, mellette kifakult asztalka árválkodott. Bekopogott.
Az ajtót egy szinte áttetszően sovány nő nyitotta ki. A haja gumival volt összefogva, sminknek nyoma sem volt az arcán, a szeme alatt sötét karikák húzódtak. Amint meglátta Júliát, azonnal megértette.
— Ön a felesége.
— Igen.
Néhány másodpercig némán nézték egymást. Júlia kihívó, magabiztos riválist várt. Ehelyett egy betegesen kimerült asszony állt előtte, aki még levegőt is félve vett.
— Fáradjon be — lépett hátrébb Lilla.
Bent gyógyszerszag keveredett a főtt hajdináéval. A kanapén két gyerek ült: egy tizenkét év körüli fiú és egy fiatalabb kislány. Amikor a fiú, Levente felnézett, Júlia megborzongott. Ugyanaz az arc. Húsz évvel korábbról. Amikor Márk még fiatal volt.
— Azt mondta, hogy elváltak — kezdte Lilla, miközben leült. — Három éve. Elhittem. Egy csomagolóüzemben dolgoztam, ő ellenőrizni járt a műszakokat. Beszélgetni kezdtünk. Kedves volt, figyelmes. Amikor megbetegedtem, segített orvosokat találni. Aztán… beleszerettem. És azt hittem, ő is. Azt hittem, család vagyunk.
Elhallgatott, ujjai görcsösen összekulcsolódtak. Júlia vele szemben foglalt helyet.
— Mikor tudta meg az igazat?
— Amikor meghalt — Lilla felemelte a tekintetét. Olyan szégyen ült benne, hogy Júliának nem kellett kérdeznie tovább. — A közjegyző hívott. Nem akartam elhinni. Úgy érzem… nem tudtam róla. Esküszöm.
Levente felállt, odalépett Júliához. Halkan beszélt, mégis határozottan:
— El fogják venni mindent a bíróságon? Anyának műtétre van szüksége. Nélküle nem éri meg a nyarat. Csak a fővárosban tudják megcsinálni. Ha per lesz, nem marad idő.
Júlia a fiút nézte, és képtelen volt megszólalni. Ellenséget keresett. Ehelyett egy becsapott nőt talált. És gyerekeket, akik csak azt akarják, hogy az anyjuk életben maradjon.
— Időre van szükségem — préselte ki magából.
Amikor távozott, Lilla utána szólt az ajtóból:
— Mindentől elállnék. De nincs miből fizetnem a kezelést. Csak a gyerekeim vannak. És nem akarom, hogy egyedül maradjanak.
Az éjszaka Júlia Márk holmijait rendezgette. Rábukkant a régi naplójára, arra, amelyet fél éve felejtett ott. Lapozgatni kezdte, és megakadt a szeme a kézírásán:
„Hogyan mondjam el Júliának? Az egész életét nekem adta. Én pedig kettészakadtam. Lilla és a gyerekek — szükségük van rám. De Júliát sem árulhatom el. Hogyan jutottam oda, hogy képtelen vagyok dönteni?”
Alatta apróbb betűkkel még egy sor állt, amelyben Márk félelme és tehetetlensége sűrűsödött össze, és Júlia ekkor értette meg, hogy semmi sem volt olyan egyszerű, mint amilyennek kívülről látszott.