— Brigitta, megkérném, hogy fáradjon ki — zárta össze határozott mozdulattal az irattartót a közjegyző, és olyan pillantást vetett az anyósra, mintha annak már rég a folyosón lenne a helye. — Márk végrendeletét nem olvashatom fel az ön jelenlétében. Kizárólag a házastárs maradhat bent.
Az asszony tátott szájjal dermedten állt. A lánya, Melinda ösztönösen előrelépett, de Brigitta már robbant is:
— Hogyhogy nem?! Az anyja vagyok! Jogom van tudni, mit hagyott rám a fiam…
— Nincs ilyen joga — vágott közbe szárazon a közjegyző, miközben maga felé fordította az iratot. — Kérem, azonnal hagyja el az irodát.
Júlia csendben ült, kezeit összekulcsolva az ölében. Tekintete az ablakon túl lógó, ólomszínű áprilisi napra tapadt. Márk fél éve halt meg: egyszer csak összeesett az üzemben, ahol édes péksütemény és vanília illata lengte be a levegőt. A vérrög, mondták az orvosok, azonnali volt, esély sem maradt. Júlia még mindig nem fogta fel igazán, hogy a férje soha többé nem lép be az ajtón. Alig telt el néhány hónap, és máris ide rángatták, mert Brigitta és Melinda képtelen volt várni.
Az ajtó úgy csapódott be mögöttük, hogy az ablakkeret is beleremegett.
A közjegyző feltépte a borítékot.
— Lilla Kovács. Ismeri ezt a nevet?
Júlia nem felelt azonnal. A név nem mondott semmit. A férfi figyelmesen, szinte vizsgálódva nézett rá.
— Nem — rázta meg végül a fejét.
— A férje egy évvel ezelőtt módosította a végrendeletét. Az üzleti érdekeltségei nyolcvan százaléka és minden megtakarítása Lilla Kovácsra száll. Továbbá két kiskorú gyermekre: Leventére és Nórára. Önnek a lakás és a hétvégi telek jut. Az édesanyjának és a húgának régi részvények maradnak, amelyek gyakorlatilag semmilyen bevételt nem hoznak.
Júlia hallotta a szavakat, mégis mintha idegen nyelven szóltak volna hozzá. Lilla. Két gyerek. A gondolatok nem akartak összeállni. Márk sosem maradt ki éjszakára. Nem titkolózott, nem rejtegette a telefonját, és soha nem hazudott a szemébe.
— Az адресét kérem — szólalt meg halkan.
A közjegyző átnyújtott egy papírt. Kertes házas övezet a városon kívül. Júlia gondosan összehajtotta, és a kabátzsebébe csúsztatta.
Amikor kilépett, Brigitta és Melinda rárontottak, mint két türelmetlen ragadozó.
— Na?! Mi van benne?! Mennyi a miénk?! — hadarta Melinda.
Júlia szó nélkül elment mellettük. Melinda utána kapott, megragadta a vállát, és maga felé fordította.
— Megsüketültél?! Válaszolj!
— Szinte semmi — felelte Júlia nyugodtan, a szemébe nézve. — Nektek majdnem semmi jutott.
Másnap megjelentek nála. Brigitta a kanapén ült, mint egy bíró az ítélet előtt. Melinda mellette feszített, az asztalnál pedig egy gyűrött dzsekis férfi foglalt helyet, aki ügyvédként mutatkozott be.
— Megtámadjuk a végrendeletet — jelentette ki Brigitta. — Márk nem volt beszámítható. Rászedték. Valami nő kiszipolyozta, és most nekünk kellene hallgatni?
Júlia az ablaknál állt, és nem szólt.
— Tanúkat is szereztem — Melinda előkapott egy papírt. — A szomszéd igazolja, hogy a bátyám furcsán viselkedett az utolsó hónapokban. Egy volt pék pedig azt mondja majd, hogy Márk kiabált az emberekkel, nem volt önmaga.
— Pénzért bármit mondanak — fordult meg Júlia lassan. — Jól értem?
— És számít? — emelte fel az állát Melinda. — A lényeg, hogy a bíróság érvénytelennek nyilvánítsa az egészet. Te vagy a felesége. Kötelességed megvédeni az emlékét!
Júlia Brigittára nézett, aki összeszorított ajkakkal ült, arcán nem tükröződött fájdalom, csak türelmetlen mohóság, és ekkor Júlia érezte, hogy ez még csak a kezdet.