Norbert hangja ebédidőben is ugyanolyan ridegen csengett, mintha csak egy elszámolótáblát hívna fel, nem pedig egy hús-vér embert. Nem kérdezte meg, evett‑e már, bírja‑e még a tempót, és azt sem, miért ő súrolja a hall kövét, miközben papíron vezető beosztásban van. Azonnal a számokkal kezdte.
Közölte vele, hogy a bevétel csúszik lefelé, és türelmetlenül számon kérte, mivel telnek a napjai. Ha a hónap végére nem billen át a mérleg nyereségbe, gondolkodás nélkül megvágja a jutalékot – tette hozzá, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. A mondat végén még meg is kérdezte, érthető‑e, majd választ sem várva bontotta a vonalat.
Eszter egy ideig mozdulatlanul állt a felmosóval a kezében. A tisztítószer szaga csípte az orrát, a háta merev volt, a csuklója zsibbadt az egész délelőttös munkától. Nem dühös lett, inkább fáradt: olyan mélyen, csontig hatolóan. Tudta, hogy ha most leülne, talán nem is állna fel újra.
Végül összeszorította az ajkát, kiöntötte a koszos vizet, és frisset engedett. A márvány újra fényleni kezdett a keze alatt, mintha semmi sem történt volna. A vendégek jöttek‑mentek, senki nem sejtette, mennyi lenyelt szó és elhallgatott panasz marad utána minden egyes tiszta csíkban. Eszter pedig dolgozott tovább, mert mást nem engedhetett meg magának.