A hangjában továbbra sem bujkált indulat, csupán a végtelen fáradtság ült meg benne. Tudta, hogy vitának semmi értelme nincs: Hajnalka szemében ő mindig idegen marad, egy eltartott, aki nem méltó az ő „arany unokájához”, Leventéhez. Eszter csendben kilépett a szobából, maga mögött óvatosan behúzva az ajtót, és a konyhában megpillantotta a nyolcéves Lillát. A kislány némán kanalazta a kását, fejét egészen a tányér fölé hajtva, mintha össze akarna zsugorodni, hogy ne vegyék észre.
– Finom? – kérdezte Eszter halkan, miközben végigsimított lánya világos haján.
Lilla bólintott, de a tekintetét nem emelte fel.
– Anya… apa ma itthon lesz?
– Nem tudom, kicsim – felelte Eszter egy pillanatnyi szünet után. – Apád most munkát keres, nehéz időszaka van.
Hazudott. Pontosan tisztában volt vele, hogy Levente immár harmadik éve nem munkát keres, hanem önmagát, miközben a felelősséget messzire elkerüli.
Aznap az Északi Fény szállodában a munkaidő úgy vánszorgott, mintha sűrű kátrányban gázolt volna. Eszter ugyan vezető beosztásban dolgozott, ám ez a cím csupán annyit jelentett, hogy minden gond és hiba rajta csapódott le. Tíz órakor Melinda üzent, hogy a macskája megbetegedett, ezért nem tud bejönni, tizenegykor pedig megérkezett az ágyneműszállítmány, benne rossz méretű párnahuzatokkal. Eszter a mosodában állt, gőzben és zajban, számolta a garnitúrákat, miközben a vasalógép forró párája csípte a szemét.
– Eszter asszony! – kiabált ki a recepcióról az adminisztrátor. – A százhármasban a vendég balhézik, azt mondja, túl durvák a törölközők!
Eszter ment, mosolygott, bocsánatot kért, csillapította az indulatokat, noha a lába sajgott, és a cipő mintha összement volna rajta. Ebédidőben felhívta a szálloda tulajdonosa, Norbert is, és még csak nem érdeklődött afelől, hogy bírja-e a napot, mielőtt újabb elvárásokat sorolt volna.