A keze egy pillanatra megállt a keverésben, majd Eszter a konyha sötét ablakára nézett. Odakint lassan éledezett a szürke ipari negyed, pontosan olyan fáradtan és kimerülten, ahogyan ő maga is érezte magát. A következő feladat volt a legnehezebb: langyos vizet engedett egy lavórba, tiszta törölközőt vett elő, és elindult a lakás hátsó szobája felé. Amint belépett, megcsapta az orrát a gyógyszerek, az öregség és az állott gyapjú szaga, amitől néha még a levegőt is nehéz volt beszívni.
– Ki van ott? – hasított bele a félhomályba egy éles, recsegő hang, amitől Eszter összerezzent, hiába hallotta ugyanígy minden egyes reggelen.
– Én vagyok, Hajnalka mama, mosakodni jöttem – felelte higgadtan.
Hajnalka a párnák halmán feküdt: apró, aszott test, a szemét fehér foltok fedték, mégis olyan volt, mintha többet látna a világból, mint bárki más.
– Már megint te – morogta az öregasszony, miközben Eszter óvatosan áttörölte a ráncos arcát a nedves szivaccsal. – Hideg a kezed, mint egy békáé. Hol van Andrea? Hol az én igazi unokám?
– Andrea még alszik, korán van, nemsokára kell csak munkába mennie – válaszolta Eszter, és folytatta a mozdulatokat.
– Persze hogy alszik, pihen a drága… te meg csak járkálsz, zörögsz itt. Teát hoztál egyáltalán?
Eszter a szájához emelte a bögrét, benne azzal az erős, cukros teával, amit Hajnalka szeretett. Az asszony kortyolt, fintorgott, majd hangosan kiköpte a folyadékot. A forró cseppek Eszter csuklójára fröccsentek, ő azonban nem szisszent fel, csak köntösébe törölte a kezét.
– Moslék! Csapvíz ez megint? Spórolsz rajtam, mi? Azt várod, mikor halok meg, hogy osszátok a lakást?
– Hozok másikat – mondta Eszter csendesen, és a hangjában nem volt harag, csak kimerültség, amely előrevetítette a közelgő, újabb összetűzést.