A férjem magamra hagyott a vak nagymamájával, majd elutazott egy fél évig tartó, kiemelten fontos expedícióra. Egyedül viseltem el az asszony minden szeszélyét: gondoztam, etettem, és naphosszat hallgattam a soha véget nem érő szemrehányásait. Tizenöt perccel a halála előtt hirtelen megszorította a kezemet, és rekedt hangon ezt súgta: „Kislányom, ez az utolsó alkalom, hogy szólhatok hozzád: menj el a régi nyaralómba, és nézz be a fürdőszobai tükör mögé.” Amikor később ott, a tükör mögött rátaláltam az igazságra, majdnem megállt a szívem, mert az a felfedezés gyökerestül forgatta fel az addigi életemet.
Mindez azonban csak később történt meg. A történet egy egészen hétköznapi, szürke reggelen indult, amikor Eszter számára az élet még érthetőnek tűnt, még ha elviselhetetlenül nehéznek is. Pontban hajnali ötkor rezgett meg a telefon ébresztője, élesen felszabdalva a pirkadat előtti csendet. Eszter ösztönösen lenyomta a gombot, mielőtt a hang bárkit felvert volna a szűk, háromszobás lakásban. Harmincnégy évesen az a fáradtság, amely olyan volt, mintha egész éjjel vagonokat pakolt volna, már a mindennapjai részévé vált.
Lelógatta a lábát a jeges linóleumra, és a dereka azonnal tompa, húzó fájdalommal tiltakozott. Előző nap a szállodában neki kellett elmozdítania egy nehéz kanapét a lakosztályban, mert a rakodó ivott, és nem jelent meg a műszakban. Eszter a tenyerébe temette az arcát, hogy elűzze az álmosság maradékát, magára kapta a köntösét, majd a konyha felé indult. A lakásban teljes csend honolt, csak az öreg hűtőszekrény zúgott kitartóan, mint egy végletekig kifáradt traktor.
Az első feladat a reggeli volt: kását kellett főznie Lillának, mert a kislány kizárólag tejjel, csomók nélkül szerette. Eszter automatikus mozdulatokkal kavargatta a lábos tartalmát, miközben gondolatai már messze jártak, és a nap további terhei lassan, elkerülhetetlenül körvonalazódtak előtte.