Nyugodtan, határozottan feleltem neki. Elmondtam, hogy pontosan tudom, mi volt a terve: ki akarta tenni a feleségét, és megtartani a lakást. Majdnem sikerült is neki. Csakhogy végül nem engem, hanem őt sodorta ki az élet a közösből. Nem vártam reakciót. Megfordultam, és ott hagytam a sorok között, a félbehagyott bevásárlókocsival és a kimondatlan mondataival együtt.
Később azon kaptam magam, hogy furcsa módon nem haragot érzek. Inkább valamiféle csendes hálát. Ha nincs az árulása, talán ma is észrevétlenül élnék, szürke napokkal, lehajtott fejjel, beletörődve mindenbe. Ehelyett most van munkám, ami feltölt, vannak barátaim, akikhez tartozom, és olyan dolgok, amelyek lelkesítenek. Táncórákra járok, spanyolul tanulok, és amikor csak tehetjük, a gyerekekkel útra kelünk. Nem nagy luxusutak ezek, hanem közös élmények, nevetések, emlékek, amelyekből később is erőt lehet meríteni.
Hosszú idő után először érzem azt, hogy nem csak létezem, hanem valóban élek. Reggelente nem görcsbe rándul a gyomrom, este pedig nem félelemmel hajtom álomra a fejem. A mindennapjaimban van levegő, van tér, van választás.
És András? Ő megkapta azt, amit annyira követelt magának: a szabadságot. Csakhogy ez a szabadság üres lett. Egyedül maradt, visszaköltözve az anyjához, egy házba, ahol nincs társ, nincs közös jövő, csak a saját döntéseinek visszhangja.
A végén mindenkinek jut valami. Nem ajándék, nem büntetés – egyszerűen az, amit a tettei után magával hozott. Mindenki azt kapja, amit kiérdemel.