Zoltán Pavlovics lekanyarodott a Tudomány sugárútra, és ösztönösen visszavett a tempóból. A szülészet már csak nagyjából háromszáz méterre volt, mégis feszülten kutatta a parkolóhelyet, hunyorogva a vakító, téli napsütésben. A Mercedes hátsó ülésén egy hatalmas csokor hófehér rózsa feküdt, mellette három telt szatyor egy bababoltból, valamint egy újszülötteknek való autósülés: bézs színű, apró mackókkal díszítve, a fővárosi áruház legdrágább darabja.
December huszonhetedike volt, mindössze négy nap választotta el az újévtől. A szél porhavat kergetett az aszfalton, meg-megcsavarodott az ünnepi fényfüzérekkel feldíszített oszlopok körül, és az egész környéket átjárta az év végi várakozás különös hangulata.
A műszerfalon mínusz tizenöt fok villogott, bent azonban kellemes meleg uralkodott. Zoltán a visszapillantó tükörben elkapta saját tekintetét, és elmosolyodott: hosszú évek óta először érezte magát igazán kiegyensúlyozottnak, nyugodtnak, boldognak.
Lilla fiút szült. A kisfiú a Márk nevet kapta, Zoltán édesapja emlékére. Három kiló negyven dekával és ötvenkét centivel jött világra – igazi kis óriás. Egészséges, hangos, és az anyja szemét örökölte, legalábbis ezt mondta a nővér telefonon. Zoltán óvatosan leparkolt a bejáratnál, leállította a motort, majd mélyet szippantott a csípős, fagyos levegőből.
A lépcső mellett egy dús műfenyő állt, kék girlandokkal körbetekerve, a portásfülke ablakában pedig valaki egy vattából készült, mókás hóembert ragasztott fel. Apró, kedves részletek, amelyek még ünnepibbé tették a helyet.
Mindenütt nyüzsgés volt. Friss apukák toporogtak csokrokkal a kezükben, nagymamák hatalmas táskákkal élénken vitatták meg a legújabb híreket, és mindenfelé boldog, izgatott arcok tűntek fel. Zoltán kiszállt az autóból, eligazította a kabátját, magához vette a virágokat, és határozott léptekkel indult az ajtó felé.
Ekkor azonban megakadt a szeme a lépcsőtől balra álló padon. Ott valaki összegörnyedve ült. Első pillantásra csupán egy sötét, hólepte alaknak tűnt. „Talán egy hajléktalan” – villant át rajta együttérzően, vagy valaki, aki túl sokat ivott. Mégis volt valami nyugtalanító az egészben, ami irányt változtatott vele, és közelebb húzta.
Egy nő volt. Nagyon fiatal, és feltűnően nem az időjárásnak megfelelően öltözött. Kórházi köpeny lógott rajta egy vékony hálóing fölött, vállára vetve egy régi, kopott, túl nagy kabát. Szorosan a mellkasához szorított egy csomagot, egész teste reszketett, mezítelen lába pedig közvetlenül a jeges padon állt. Zoltán megdermedt, mintha gyökeret vert volna a lába; a szíve nagyot zuhant, majd kihagyott egy ütemet.
— Lilla? — lehelte hitetlenkedve.
A lány lassan felemelte a fejét, és a látvány belé fagyasztotta a vért: ajkai kékeslilán elszíneződtek, haja csuromvizes volt az olvadó hótól, tincsei jégcsapokként tapadtak össze. Hosszú szempilláin megmaradtak a hópelyhek, a szeme pedig szokatlanul nagyra nyílt, sötét volt a kitágult pupilláktól.
— Zoltán bácsi…