A jogász még egy fontos részletet hozzátett: teljesen mindegy, kinek a nevén szerepel az ingatlan, a törvény szerint fele-fele arányban jár mindkettőnknek.
– És ha megpróbálna kirakni a lakásból? – kérdeztem halkan.
– Próbálja csak meg – vont vállat. – Az már büntetőjogi kategória lenne.
Ettől kezdve tudatosan gyűjtöttem mindent, ami bizonyíték lehetett. András ekkorra annyira magabiztosnak érezte magát, hogy teljesen elvesztette az óvatosságát. A telefonjában ott sorakoztak az üzenetek Nórával, a galériában közös fotók, a kabátzsebéből pedig rendre előkerültek a kettes vacsorákról szóló éttermi blokkok. Nem kellett erőlködnöm, szinte tálcán kínálta fel az igazságot.
Nagyjából egy hónap múlva munkát is találtam. Belépő szintű állás volt, szerény fizetéssel, de számomra ez nem számított. A lényeg az volt, hogy végre saját jövedelmem legyen, és ne függjek tőle egyetlen fillér erejéig sem. Ez adott erőt minden további lépéshez.
András semmit nem vett észre. Reggelente úgy ment el, hogy én még „aludtam”, esténként pedig úgy érkezett haza, hogy már „aludtam”. A kettő között viszont dolgoztam, intéztem az ügyeket, és vittem a háztartást, mintha mi sem történt volna. A látszat tökéletesen működött.
A gyerekek azonban érezték, hogy valami nincs rendben. Márk egy délután félrehívott, és minden kerülgetés nélkül rákérdezett:
– Anya, ti apával jól vagytok?
– Miért jutott ez eszedbe? – kérdeztem vissza.
– Olyan furcsák vagytok mostanában. Mintha idegenek lennétek egymásnak.
– Minden rendeződni fog, kicsim – mondtam, miközben igyekeztem mosolyogni.
Dóra éjszakánként gyakran besurrant hozzám, befeküdt mellém, és szorosan átölelt.
– Anya… te ugye nem hagysz itt minket? – suttogta félálomban.
– Soha – válaszoltam gondolkodás nélkül. – Bármi történjen is, én mindig veletek maradok.
Egy pénteki napon András közölte, hogy a hétvégét egy barátjánál tölti vidéken, egy kis pihenésre van szüksége. Olyan természetességgel hazudott, hogy még csak el sem pirult. Én viszont követtem: Nórával együtt hagyta el a várost, és egy elegáns, külvárosi hotelben szálltak meg.
Szombat reggel összepakoltam a holmiját. Nem dühből, nem kapkodva, hanem feltűnő alapossággal. A kedvenc ingei, az öltönyei, a nyakkendők mind szépen a bőröndökbe kerültek. A kész csomagokat a bejáratnál sorakoztattam fel.
Ezután felhívtam az anyját.
– Judit, kérem, jöjjön azonnal. Andrással nagy baj van – mondtam nyugodt, de sürgető hangon.
Alig egy óra múlva megérkezett, szemmel láthatóan feldúltan.
– Mi történt? Hol van András? – kérdezte zaklatottan.
– A hétvégét a szeretőjével tölti – feleltem, majd megmutattam a képeket a hotelből, amelyeket a magánnyomozó küldött. – Tessék, nézze meg.
Judit arca elvörösödött a dühtől.
– Ez lehetetlen! Az én fiam nem tenne ilyet!
– Itt vannak az üzenetek, a számlák, és tanúk is – soroltam higgadtan. – Ráadásul azt tervezi, hogy engem kitesz a lakásból, és feleségül veszi ezt a nőt.
Vasárnap este András végül hazatért. Láthatóan elégedett volt, gondtalan, még az ajtót is fütyörészve nyitotta ki. Amikor azonban belépett, egyetlen mozdulattal lefagyott. Az előszobában ott álltam én, mellette az anyja, a szüleim – akiket szándékosan hívtam fel egy másik városból –, és a gyerekek is ott voltak, csendben, várakozva.