András hangja izgatottan remegett, miközben suttogva nyugtatta a nőt: ne aggódjon, minden rendben lesz. A feleségét gond nélkül lapátra teszi, a lakást elveszi tőle, és végre mesébe illő életet élhetnek. Még csak tiltakozni sem lesz ideje – legyintett magabiztosan.
A válasz egy bizonytalan, fiatal női hang volt. Nóra kételkedett: mi történik, ha botrányt csap? András felnevetett. Ugyan mit tehetne szerinte egy háztartásbeli, akinek nincs félretett pénze, se saját jövedelme? Inkább legyen hálás, amiért éveken át mindent készen kapott.
A folyosón álltam, kezemben a bevásárlószatyrokkal. Mintha csengtek volna a füleim, a lábam elnehezedett, alig tartott meg. Tizennyolc év házasság sűrűsödött egyetlen pillanatba, és ennyit ért: úgy beszélt rólam, mint egy elhasznált bútorról, amit egyszerűen ki lehet dobni.
Nem mozdultam. Ugyanaz az érzés újra végigfutott rajtam: zsibbadás, majd éles felismerés. A szatyrokat halkan letettem a padlóra, a falnak támaszkodtam, és az ajtó résén át megláttam őket. András átölelte a fiatal nőt – azonnal felismertem. Nóra volt az, az értékesítési osztályról. Huszonhét éves, feltűnő, céltudatos.
A nő rákérdezett a gyerekekre is. András vállat vont: a fiuk már tizenhét, boldogul majd. A lányuk tizenkettő, marad az anyjával. Gyerektartást fizetni fog, hangsúlyozta, hiszen nem szörnyeteg.
Nem szörnyeteg – ismételtem magamban keserűen. Micsoda nagylelkűség.
Visszamentem a konyhába, leültem az asztalhoz. A kezem remegett, de a gondolataim meglepően tiszták voltak. Elővettem a telefonomat, és megnyitottam a beszélgetést Lillával, az egyetlen barátnőmmel, aki megmaradt a régi életemből.
Újra végiggondoltam mindent, majd leírtam neki: emlékszik-e arra az álláslehetőségre a cégüknél, és vajon még betöltetlen-e. Erika – írta vissza azonnal, mintha csak erre várt volna –, természetesen, jöjjek be másnap interjúra. Amikor bevallottam, hogy tizenöt éve nem dolgoztam, legyintett: ostobaság, hiszen közgazdász vagyok, ráadásul két diplomával, csak fel kell frissítenem a tudásomat.
Az ezt követő hetek hadműveletként teltek. Napközben, amíg András dolgozott, tanultam: online tanfolyamok, jegyzetek, számítások – minden elérhető volt. Esténként pedig a gondoskodó, figyelmes feleséget játszottam, egyetlen árulkodó jel nélkül.
Közben jogi tanácsot is kértem egy régi egyetemi ismerőstől. Megkérdezte, mikor vettük a lakást. Tíz éve, a házasságunk alatt – feleltem. Elmosolyodott, és nyugodtan közölte: ebben az esetben közös szerzeményről van szó, és innen már egészen más megvilágításba kerül minden, amit András olyan magabiztosan tervezgetett.