…az új lakásom. A te kis barlangod kulcsait a portásnál hagytam.
Ezzel a mondattal Lilla végleg hátat fordított. Megfordult a sarkán, és elindult a kijárat felé. A hatalmas, fényűző terem egyszerre kiürült körülötte; csak a cipősarka határozott kopogása törte meg a csendet, mintha minden lépésével lezárna egy-egy közös emléket.
Odakint vastagon hullott a hó. Nagy, puha pelyhek borították be az utcát, tompítva a város zaját. Lilla mélyet lélegzett, hagyta, hogy a fagyos levegő kitisztítsa a fejét. A táskájában ekkor megmozdult a telefon, halk rezgéssel jelezve a hívást. A kijelzőn egyetlen szó villant fel: „Ex”.
Egy pillanatig habozott, majd felvette. Nem azért, mert vissza akart menni, hanem mert kíváncsi volt a végkifejletre.
— Lilla! Lilla, kérlek, állj meg! — Zoltán hangja nem dühös volt, inkább kétségbeesetten sipító. — Meghozták a számlát! A menedzser rendőrt akar hívni! A kártyámon nincs egy fillér sem! Nikolett lelépett! Gyere vissza, fizesd ki, hiszen család vagyunk! Mindent megbocsátok!
— Te megbocsátasz? — Lilla halkan felnevetett, de a nevetésben nem volt semmi vidámság. — Az megbocsátás nem a te hatásköröd, Zoltán. Arra ott van az égiek világa. Én viszont beadom a válópert. És egy apró tanács: kérdezd meg, nincs-e szükségük mosogatásra. Olyan ügyes vagy az ilyen házimunkákban, biztosan megoldod.
Nem várta meg a választ. Megszakította a hívást, majd határozott mozdulattal kivette a SIM-kártyát, és a legközelebbi kukába dobta. A műanyagdarab tompán koppant, ahogy eltűnt a szemetes mélyén.
A ház elé eközben begördült egy üzleti kategóriás taxi. A sofőr udvariasan kiszállt, és kinyitotta az ajtót.
— Hová lesz az út? — kérdezte.
Lilla beszállt, és először aznap őszintén elmosolyodott.
— Előre. Egy teljesen új életbe — felelte. — És legyen szíves, a zenét egy kicsit hangosabban.
Az ajtó becsukódott, az autó elindult, a hó lassan elnyelte a múlt minden zaját.