Zoltán az asztalfőn trónolt, mellkasa dagadt az elégedettségtől, mint egy felvágott pulykáé. Oldalán Nikolett csacsogott megállás nélkül – a cég frissen felvett marketingese, alig huszonöt éves, éles tekintetű, számító mosollyal.
Lilla a balján foglalt helyet. Látta, ahogy Zoltán újra és újra Nikolett felé hajol, összesúg vele, könyökével finoman hozzáér, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A vendégek közben ettek, ittak, poharakat emeltek, és egymást túllicitálva magasztalták, milyen nagylelkű és mennyire sikeres férfi Zoltán.
Amikor a zenészek szünetet tartottak, kellemes csend telepedett a teremre, amelyet csak a kristálypoharak koccanása tört meg. Zoltán, a szesztől felhevülve, felállt, hogy viszonozza a dicséreteket. Ám a köszönet helyett valami egészen más csúszott ki belőle. Karját – állítólag baráti gesztusként – Nikolett vállára tette, majd Lilla felé bökve, harsányan kijelentette:
— Mindenki a családról beszél, meg a biztos háttérről… De nekem miféle hátország jutott? Csak a neve az. Ez itt rajtam élősködik. Rég kiraktam volna, de megsajnáltam. Nélkülem mi lenne belőle? Semmi. Ilyen az alkat… rátapad.
Nikolett a kezébe fojtotta a nevetését. Valaki zavartan megköszörülte a torkát. A levegő hirtelen ólomsúlyúvá vált.
Lilla lassan felállt. A széke nesztelen maradt. A műsorvezető állványáról levette a mikrofont; a hatalmas zafírral díszített gyűrűs ujja meg sem remegett.
— Igazad van, Zoltán — szólalt meg nyugodtan, hangja mégis élesen csengett a csendben. — Sajnálatos. Borzasztóan sajnálatos… az elvesztegetett idő.
A vendégekhez fordult, akik dermedten álltak, villával a levegőben.
— A férjem szerint én az ő nyakán ülök. Akkor beszéljünk tényekről. Ez a bankett, nagyjából félmillió forint értékben, az én bankkártyámról lett rendezve. Az olasz szabású öltönye az én pénzemből került rá. Még az a karóra is az ő csuklóján ajándék tőlem — attól a bizonyos „senkitől”.
Zoltán arca elsápadt. A szája kinyílt, de egyetlen hang sem jött ki rajta.
— Nem vagyok munkanélküli, Zoltán. A lakástextil-márkám egy éve jelen van az egész országban. És jelenleg háromszor annyit keresek, mint te az örökös „forgalmaiddal” meg a hitelkártya-tartozásaiddal együtt, amelyekről a postaládából szedem ki az értesítéseket.
Egészen közel lépett hozzá. Nem főtt étel illata lengte körül, hanem egy drága, összetett parfümé.
— Ajándékot akartál? Megkaptad. Én fizettem ezt az estét. Csakhogy van egy apróság. Előleget adtam. És öt perccel ezelőtt, miközben Nikolettnek ecsetelted az én haszontalanságomat, a banki alkalmazáson keresztül visszaigényeltem az összeget. A szolgáltatás nem fejeződött be, jogom volt hozzá.
Lilla letette a mikrofont az asztalra; a tompa koppanás visszhangzott a teremben.
— A számlát neked hozzák majd, drágám. Remélem, az a bizonyos „évszázad üzlete” már beérett. Én pedig most elmegyek — mondta, és tekintetében benne volt minden döntés súlya, amellyel a következő lépése felé indult.