A szükséges anyagokat végül abból a pénzből szerezte be, amit a régi arany fülbevaló eladásából kapott. Azokból, amelyeket Zoltántól kapott a tizedik házassági évfordulójukon, abból az időből, amikor még egészen más ember volt. Azt hazudta, hogy az egyik párja elveszett; Zoltán két napig ordított miatta, mintha valami pótolhatatlan kincs tűnt volna el.
Fél év sem telt bele, és Lilla kézműves textíliákat bemutató közösségi oldala elérte az első ezres követőtábort. Három hónappal később már egy online piactéren is megjelent a termékeivel, ahol sorra érkeztek az új rendelések.
Kettős életet élt, szinte filmszerű fegyelemmel. Az árut a szomszédban tárolta, Mónikánál, némi havi pénzért és frissen sütött süteményekért cserébe. A csomagokat kizárólag akkor adta fel, amikor Zoltán az irodában volt. A bevételek egy olyan bankszámlára érkeztek, amelynek létezéséről a férje mit sem sejtett.
Zoltán eközben változatlanul odacsapott némi készpénzt az asztalra „háztartásra”, majd tételes elszámolást követelt minden fillérről.
– Teljesen lecsúsztál – húzta el a száját, amikor meglátta Lilla kopott kabátját. – Úgy jársz, mint egy madárijesztő. A partnereim előtt kellemetlen. Legalább sminkelnéd magad.
– Elfogyott mindenem, Zoltán. Adj kétezer forintot – mondta halkan.
– Felejtsd el. Kend be az arcod céklával, az is természetes.
Lilla bólintott, majd a fürdőszobába ment. Bezárta az ajtót, elővette a telefonját, és megnyitotta a banki alkalmazást. A számlán látható összeg mindig megnyugtatta. Már annyi pénz gyűlt össze rajta, amennyi Zoltán egyéves keresetével vetekedett. Mégsem nyúlt hozzá. Várt. Tudta, hogy eljön a pillanat.
Novemberben meg is érkezett az alkalom: Zoltán negyvenötödik születésnapja.
– A „Panorámában” ünneplünk – jelentette ki, miközben igazgatta a nyakkendőjét. – Jön mindenki: a főnök, az üzlettársak, meg persze a rokonság. Ennek nagyvonalúnak kell lennie.
– Zoltán, az a hely rettenetesen drága – jegyezte meg Lilla óvatosan.
– Tudom. Épp ezért lenne egy üzleti jellegű kérésem.
Leült vele szemben, megfogta a kezét. A tenyere nyirkos és hideg volt.
– Lillácskám, most minden pénzem forgásban van. Egy óriási üzlet készül. Nem lehet belőle kivenni. Te mindig ügyes voltál, biztos van valami félretett pénzed. Esetleg anyádtól kérhetnél kölcsön, vagy vegyél fel hitelt a nevedre. Visszaadom, kamatostul, férfiszó.
Lilla egyenesen a szemébe nézett. Szeretetnek nyoma sem volt benne, csak számítás és lekezelés.
– Rendben, Zoltán. Kifizetem a bankettet. Tekintsd az ajándékomnak.
– Na, így beszél egy okos nő! – veregette meg a vállát bizalmaskodva. – Tudtam, hogy lehet rád számítani. A menü legyen királyi, és te is nézz ki rendesen. Vegyél valamit… leárazva.
Lilla vásárolt. Egy mély éjszakakék ruhát, amely tökéletesen simult az alakjára. Cipőt, amelynek ára vetekedett egy használt autóéval. Időpontot foglalt a város legjobb stylistjához is.
Az étteremben élő zene szólt. Az asztalokon roskadoztak a különlegességek: kaviár, nemes halak, ritka italok. Zoltán a főhelyen foglalt helyet, arcán büszke mosollyal, miközben Lilla csendben figyelte, hogyan gyűlik köréjük a társaság.