A lakás előterében dohos levegő keveredett a drága dohány fanyar illatával. Zoltán a lépcsőházban gyújtott rá, mégis minden egyes slukk nyoma beszivárgott a bejárati ajtón. Lilla térdelve tisztogatta férje cipőjét egy különleges szivaccsal, ügyelve arra, hogy egyetlen csík se maradjon rajta. A foltokat Zoltán sosem tűrte meg – sem a bőrön, sem az életben.
– Meddig matat még ott? – szólt ki lustán, az utóbbi két évben ráragadt, fennhéjázó hangsúllyal. – Hol a ingem? A kéket kértem, ami kiemeli a szemem.
– Vas alatt van, Zolikám, mindjárt kész – felelte Lilla, miközben feltápászkodott. A dereka fájdalmasan jelezte a mozdulatot.
Belépett a szobába. Zoltán a tükör előtt állt, behúzta lapos hasát, mintha még laposabb lehetne. Megnyerő volt, a negyvenes férfiak ápolt, önimádó szépségével, akik saját magukat helyezik mindenki elé.
– Ideje lenne lefogynod – vetette oda, végigmérve Lilla otthoni ruháját. – Mennyi lehet rajtad? A tésztától szaladt fel? Mondtam, kevesebb szénhidrát. Vagy direkt csúnyulsz, hogy majd egy fiatalabbhoz menjek?
Nevetett, elégedetten a saját tréfájával. Lilla nem reagált. A hallgatás nála már régóta önvédelem volt. Egyetlen szó is elindíthatta volna a szokásos prédikációt arról, ki hozza haza a pénzt, és ki csak teher.
Három évvel korábban bezárták a tervezőirodát, ahol Lilla dolgozott. Munka nélkül maradt. Zoltán akkor nagyvonalúan kijelentette: „Maradj otthon, teremts rendet és meleget, én majd eltartalak.” Lilla hitt neki. Fél év múlva azonban elkezdődött a számonkérés.
– Hová tűnt az az ezer forint? – faggatta, a bevásárlóblokkot böngészve. – Túró? Miért ilyen drága? Ott az akciós, zsírszegény utánzat. Nem te keresed a pénzt, Lilla, ne válogass. A spórolás a te feladatod.
És ő spórolt. Megtanult csirkenyakból olyan levest főzni, amit ünnepi fogásnak lehetett volna eladni. Harisnyát javított átlátszó körömlakkal. Fokozatosan eltűnt, árnyékká vált.
Csakhogy Zoltán nem sejtette: az árnyéknak is lehet saját világa.
Minden a felső polcnál kezdődött. Pakolás közben Lilla három darab régi, nagymamától örökölt lenvásznat talált. Szívós, időtálló anyag volt, szép szövéssel. Pénzt kérni a férjétől megalázó lett volna, de az újszülött unokahúgnak ajándék kellett, azonnal. Lilla ágyneműt varrt. Csipkével, hímzéssel – az ujjai nem felejtették el az iskolai kézimunkaórákat és a fiatalkori szabás-varrás tanfolyamokat.
Az unokahúg elragadtatva fogadta. Az egyik barátnője pedig rákérdezett: „Hol vetted? Nekem is kellene.”
Az első megrendelést Lilla éjszakánként készítette, bezárkózva a konyhába, miközben Zoltán aludt. A varrógép zaját vastag törölközőkkel tompította, és közben már érezte, hogy ez a titok több egyszerű mellékesnél, és hamarosan tovább fog nőni.