Lilla a karjába vonta a kislányt, és halkan suttogott hozzá, hogy megnyugodjon. Finoman ringatta, amíg Nóra szipogása lassan elcsendesedett, a kis test ellazult.
— Csöndesen, kincsem. Minden rendben van — mondta, és közben az ablak felé pillantott.
András időnként felbukkant. Nem gyakran: havonta egyszer, néha még ritkábban. Soha nem maradt sokáig. Letett valami apróságot Nórának, ivott egy pohár vizet a konyhában, váltott néhány szót, aztán ment tovább. Nem kérdezett, nem faggatott, és Lilla sem érezte szükségét annak, hogy magyarázkodjon. A jelenléte csendes volt, mégis biztonságot adott.
Egy alkalommal Nóra odakúszott hozzá, megragadta András cipőfűzőjét, és diadalmasan húzni kezdte. A férfi lehajolt, az ujját nyújtotta felé. A kislány szorosan rámarkolt, majd szélesen elmosolyodott.
— Makacs teremtés — jegyezte meg András félhangosan.
— Tőlem örökölte — felelte Lilla.
András szája sarkában halvány mosoly jelent meg.
— Ez így van jól.
Felállt, kabátot vett, indulni készült. Az ajtóban még egyszer visszafordult.
— Lilla, ha bármire szükséged lenne, hívj. Orvos, papírok, bármi — mondta tárgyilagosan, mégis komolyan.
Lilla bólintott.
— Köszönöm.
Amikor András elment, Lilla becsukta az ajtót, majd visszatért a nappaliba. Leült a szőnyegre. Nóra odacsúszott hozzá, a fejét az ölébe fúrta. Lilla végigsimított a haján, lassú, megnyugtató mozdulatokkal.
Odakint a város fényei ragyogtak, az ablakon túl élt az este. Bent meleg volt és csend. Nóra álomba merült. Lilla lehunyta a szemét. Eszébe jutott az az út, amikor nem várt semmiféle csodát. Csak nem tudott továbbmenni anélkül, hogy megálljon. És mégis: a csoda végül magától érkezett meg.