Norbert féloldalas mosollyal jegyezte meg, mintha csak magának mondaná: végül mégiscsak jól járt azzal, hogy befogadott egy idegent – ki hitte volna, hogy nem egy csavargó, hanem valaki egészen más.
— Nem gazdag ember — felelte Lilla halkan. — Csak… hálás.
Norbert elnevette magát, majd komolyabbra váltott.
— Az a lényeg, hogy most már ne rohangálj taxival ide-oda. Közeleg az idő, pihenni kell a szülés előtt.
Lilla bólintott. A hasa egyre inkább akadályozta a mozgásban, a lábai estére bedagadtak. Tudta, hogy nagyjából egy hónap van hátra, és megszületik a kislánya.
A szülés megterhelő volt, mégis gyorsan lezajlott. Egy kislány érkezett. Egészséges, erős hangú, rögtön felsírva jelezte, hogy itt van. Lilla a Nóra nevet adta neki. Norbert virágcsokorral állított be a kórházba, zavartan toporgott az ajtóban.
— Gratulálok, anyuka — mondta kissé feszengve.
Lilla elmosolyodott, karjába vette Nórát. A baba összeszorította a szemét, aprót szuszogott. Olyan picike volt és meleg. Lilla magához ölelte, és abban a pillanatban biztos lett benne: minden pontosan így van rendjén.
Fél év telt el, amikor Márk váratlanul felbukkant. Nem telefonált, nem jelzett előre, csak megjelent az ajtó előtt. Lilla kinyitotta. A férfi egy szatyrot szorongatott, kimerültnek és megtörtnek tűnt.
— Szia — mondta bizonytalanul.
Lilla nem felelt. A babakocsi a háta mögött állt, benne Nóra mélyen aludt.
— Bejöhetnék?
— Nem.
Márk mégis megpróbált belesni a lakásba. Lilla látta, ahogy végigméri a friss falakat, a magas belmagasságot, a világosságot.
— Azt hallottam… tényleg igaz, hogy valami pasi lakást adott neked?
Lilla összefonta a karját.
— Ez rád miért tartozik?
Márk előrenyújtotta a csomagot.
— Hoztam játékokat. A lányodnak.
Lilla nem nyúlt érte.
— Miért jöttél, Márk?
A férfi zavartan vakarta a tarkóját.
— Arra gondoltam… talán megpróbálhatnánk újra. Akkor megijedtem, nem voltam kész. Most már látom, hogy hibáztam.
Lilla gúnyosan felhorkant.
— Most jöttél rá, miután megtudtad, hogy van lakásom?
Márk arca elvörösödött.
— Ennek semmi köze a lakáshoz! A gyerek számít. A család.
— Család? Komolyan?
Lilla közelebb lépett, Márk ösztönösen hátrált.
— Amikor a legrosszabbul voltam, eltűntél. Nem hívtál, nem kérdezted, élek-e. Egy fillért sem küldtél. Most pedig azért állsz itt, mert azt hiszed, hogy ha már lakás van, talán még lehet valamit menteni.
Márk mentegetőzni próbált.
— Akkor nem voltam rá felkészülve…
— Hallgass el.
Elhallgatott. Lilla csendesebben folytatta, de a hangja kemény maradt.
— A lányom nem ismer téged, és nem is fog. Az anyakönyvben üres a sor, és az is marad. Nem kérek pénzt, nem kérek segítséget. Rád sincs szükségem.
Márk összeszorította a szatyrot.
— Ezt még megbánod. Egy gyereknek apa kell.
Lilla hidegen elmosolyodott.
— Apa az, aki ott van. Te csak egy megijedt férfi vagy, aki kész helyzetbe akart belépni.
Becsukta az ajtót. Márk még állt egy ideig, aztán dühében ököllel a félfának csapott, és elment. Lilla az ajtónak támaszkodva nagy levegőt vett. A keze remegett, de belül nyugalmat érzett.
Nóra felébredt és sírni kezdett, Lilla pedig gyengéden felemelte őt a karjába.