Szombaton a diszpécser kivételesen hamarabb elengedte. Lilla felballagott a harmadik emeleti munkásszállói szobájába, lerúgta a cipőjét, és lehuppant az ágy szélére. Olyan mélyen kimerült, hogy még a kabát levételéhez sem érzett erőt; minden porcikája tiltakozott a mozdulat ellen.
Ekkor apró koppanás hallatszott az ablak felől. Lilla összerezzent, majd odalépett. Lent egy fekete autó állt, sötétített üvegekkel. Az ajtó lassan kinyílt, és egy hosszú kabátos férfi szállt ki. Lilla csak pár másodperc után ismerte fel.
Ő volt az. Az az idegen az országútról.
Lesietett. Az ajtófélfának támaszkodva állt meg, egyik kezével kapaszkodva, mintha attól félne, hogy a lábai nem tartják meg. A férfi egészen más képet mutatott, mint akkor: kifogástalan, drága ruhák, határozott tartás, gondosan borotvált arc.
— Te vagy az? — kérdezte Lilla bizonytalanul.
A férfi bólintott.
— András. Sokáig kerestelek.
Lilla ösztönösen összefonta a karját a mellkasa előtt.
— Miért?
András közelebb lépett.
— Megmentetted az életemet. Balesetem volt, bevertem a fejem, és elvesztettem az emlékeimet. Elindultam anélkül, hogy tudtam volna, ki vagyok. Ha akkor nem állsz meg, egy órán belül vége lett volna.
Lilla hallgatott. András nem hagyta abba.
— Az embereim még azon az éjjelen megtaláltak a kórházban. Elvittek egy magánklinikára. Két hét múlva visszatért az emlékezetem, és az első dolgom az volt, hogy megkeressem azt a nőt, aki beszállított. Egy nővér adta meg a számodat.
A hideg átfutott Lillán, kabát nélkül dideregni kezdett.
— Jó, megtaláltál. És most?
András egy borítékot húzott elő a zsebéből.
— Fogadd el.
Lilla meg sem mozdult.
— Nem kell a pénzed. Nem ezért segítettem.
— Nem pénz van benne.
Határozottabban nyújtotta felé. Lilla végül átvette, kinyitotta. Kulcsok. Iratok. Gyorsan átfutotta őket. Ajándékozási szerződés. Belvárosi cím. Háromszobás lakás.
— Ez valami rossz vicc?
— Nem az.
— Ugye nem gondolod komolyan?
András ismét bólintott.
— Minden hivatalos. Bejegyezve. Csak költözz be.
Lilla ökölbe szorította a borítékot.
— Miért tennéd ezt?
András egyenesen a szemébe nézett.
— Mert a legtöbben továbbhajtottak volna. Te viszont megálltál. Terhesen, egyedül, éjszaka, hóviharban. Az utolsó forintjaidat költötted egy ismeretlenre. Hamarosan gyermeked születik. Neki otthonra van szüksége. Igazira.
A férfi visszafordult az autó felé. Lilla utána szólt.
— Várj! Nem vehetek el csak úgy egy lakást. Ez túl sok.
András még egyszer hátranézett.
— Akkor tekintsd úgy, hogy törlesztem. Te visszaadtad az életemet. Én most jövőt adok neked.
Beszállt, és elhajtott. Lilla ott maradt a lépcső előtt, kezében a borítékkal.
Egy héttel később költözött be. A lakás világos volt, nagy ablakokkal, friss festéssel. Kevés bútor állt benne, de ez nem számított. Meleg volt, tiszta, és éjszaka senki nem verte a falat.
Norbert jött segíteni a dobozokkal. Végigjárta a szobákat, elismerően füttyentett, majd mosolyogva csóválta a fejét.
— Na, ez aztán a szerencse, Lilla. Ilyet még nem láttam, amikor az ember csak úgy…