Lilla ösztönösen lassított, pedig a fejében egyetlen hang üvöltött: menj tovább, ne állj meg. Az út szélén azonban ott hevert valaki. Nem üldögélt, nem támaszkodott – összegörnyedve feküdt közvetlenül az aszfalt mellett. A hóvihar nekicsapódott a szélvédőnek, az ablaktörlők alig győzték. Lilla mégis kiszállt, és elővette a zseblámpát.
A férfin nem volt sapka, a kabátja cafatokban lógott, az arca sáros volt. Nyitva tartotta a szemét, mégis üresen bámult maga elé. Lilla leguggolt, oldalról megtámaszkodva – a hasa már nem engedte, hogy könnyedén lehajoljon.
– Hall engem? – kérdezte halkan.
A férfi pislogott. Az ajka mozdult, de hang nem jött ki belőle. Lilla megérintette a kezét: jéghideg volt.
– Fel kell állnia. Elviszem.
Válasz nem érkezett. Lilla minden erejét összeszedve, ügyetlen mozdulatokkal a hátsó ülésre segítette, majd a saját kabátját terítette rá. Az utastérben idegen, kellemetlen szag terjengett. Összerándult, aztán beindította az autót.
A sürgősségi osztályon az ügyeletes orvos úgy nézett rájuk, mintha csak egy újabb gondot gördítettek volna elé.
– Iratok? – kérdezte fáradtan.
– Nincsenek. Az országúton találtam rá.
– A nevét tudja?
Lilla megrázta a fejét.
– Akkor ismeretlenként vesszük fel. Mehet.
Lilla előhúzott a zsebéből néhány gyűrött bankjegyet – az összes pénzét, ami négy napig még kitartott volna fizetésig – és letette az asztalra.
– Kérem, vizsgálják meg rendesen. Legalább az alapokat.
Az orvos végigmérte a hasát, majd a pénzt.
– Magának inkább pihennie kellene. Hányadik hónap?
– A hetedikben vagyok.
Sóhajtott, elvette a pénzt.
– Rendben. Vigyék be egy kórterembe.
Lilla felírta a nevét és a telefonszámát egy papírra, átadta a nővérnek.
– Ha történik valami, kérem, hívjanak.
A nővér bólintott, de a tekintete kétkedő maradt.
Másnap reggel Lilla visszament. A kórterem üres volt. Az ágy rendben, az ablak résnyire nyitva.
– Éjjel elment – mondta a nővér anélkül, hogy felnézett volna a naplóból. – Még csak meg sem köszönte.
Lilla némán biccentett, és kiment. Belül összeszorult valami, de nem sértettségből. Inkább a kimerültségtől. Elköltötte az utolsó forintjait, napokig kenyéren és olcsó tésztán élt, cipelte azt az idegent, és ő szó nélkül eltűnt.
A taxitelepen az idős sofőr, Norbert, félmosollyal nézett rá.
– Na mi van, Lilla, már megint megmentettél valakit?
Lilla vizet töltött magának az automatából.
– Semmi különös.
– Neked lenne szükséged segítségre. Ilyen hassal volán mögé ülni…
Lilla hirtelen megfordult.
– Tudom, Norbert. De pénz kell. Ha megszületik a baba, miből élünk majd? A kollégiumból? Segélyből?
Norbert elhallgatott. Lilla kilépett az ajtón. Éjszakáig dolgozott.
Az egy hónap nehéz volt. A hasa a bordáit nyomta, a lábai minden műszak végére ólomsúlyúvá váltak. Lilla vitte az utasokat, és számolta a napokat a szülésig. Márkra igyekezett nem gondolni. Amikor megtudta a terhességet, csak egy üzenetet küldött: „Nem állok készen. Sajnálom.” A számát is lecserélte. Lilla nem kereste. Nem volt értelme. A fáradtság lassan minden gondolatot elnyomott, és csak arra vágyott, hogy végre ledőlhessen pihenni.