Lilla mindeközben a földjén maradt, és nem sejtette, milyen gyorsan változik meg Levente élete nélküle.
Levente a válás után a városba költözött. Új lendülettel vetette bele magát az üzleti világba: vállalkozásokat indított, ingatlanokat vásárolt, alkalmazottakat vett fel, és lépésről lépésre építette fel mindazt, amiről korábban csak tervei voltak. Ambíciói végre szabadon bontakozhattak ki, és úgy érezte, most már semmi sem tartja vissza attól, hogy sikeres legyen.
Alig telt el három hét a válás óta, amikor megismerkedett Viktóriával. A nő egy tehetős földbirtokos lánya volt, kifinomult megjelenéssel, éles elmével és magabiztos fellépéssel. Nemcsak szépsége ragadta meg Leventét, hanem az is, hogy Viktória osztozott a céljaiban, értette a törekvéseit, és támogatta a nagyratörő terveit. Kapcsolatuk gyorsan mélyült, és fél év elteltével eljegyezték egymást.
Levente ekkor már biztos volt benne, hogy megtalálta az ideális társat. Úgy hitte, végre olyan nő áll mellette, aki érti őt, vele együtt álmodik, és nem kér tőle mást, csak közös jövőt.
Arról azonban mit sem tudott, hogy mindössze három héttel a válás után Lilla ráébredt: gyermeket vár.
Nem tudta azt sem, hogy Lilla összeszedte a bátorságát, és elindult hozzá, hogy elmondja az igazat.
És arról sem volt tudomása, mi történt azon a napon, amikor Lilla bekopogott az ajtaján. Viktória nyitott ajtót, végigmérte őt, majd hűvös, elutasító hangon közölte:
— Levente nem kíván magával beszélni. Új életet kezdett, amelyben nincs helye a múltjának.
Lilla összetört szívvel és mélyen megsértett büszkeséggel távozott. Akkor és ott meghozta a döntést: ha Levente ilyen gyorsan képes volt mással pótolni őt, akkor ő is képes lesz egyedül felnevelni a gyermekét. Nem könyörög, nem magyarázkodik, és nem tér vissza többé.
Így is lett. Elment, és soha többé nem kereste fel.
Nyolc hosszú hónapon át dolgozott tovább a földeken. A teste lassan változott, a hasa egyre gömbölyödött, a falubeliek tekintete pedig követte minden lépését. Voltak, akik együttérzéssel néztek rá, mások némán ítélkeztek, de Lilla mindezt méltósággal viselte. Fejét mindig egyenesen tartotta, és nem engedte, hogy bárki megszégyenítse.
Segítségére volt Benedek, az ötvenes éveiben járó, özvegy szomszéd, aki jóindulatú, figyelmes emberként mindenben mellette állt. Emellett Erika, a falu tapasztalt bábája rendszeresen meglátogatta, ellenőrizte az állapotát, tanácsokkal látta el, és megnyugtatta: a gyermek egészséges, ahogyan Lilla is.
Aztán elérkezett egy langyos tavaszi nap. A levegőt virágillat töltötte meg, a napfény aranyszínűvé festette a tájat. Levente éppen azon az úton haladt, amely a régi birtok mellett vezetett el.
És akkor hirtelen megpillantotta őt.
Tekintete megakadt a fák között mozgó alakon. Levente megdermedt. Lilla állt ott, enyhén előrehajolva, gondosan rakosgatva a tűzifát. Ruhájának könnyű anyaga nem rejtette el kerekedő hasát. A szél játszott sötét hajával, a napsugarak pedig úgy estek a földre, mintha az egész jelenet egy élő festmény lenne. Levente mellkasa összeszorult, lélegzete elakadt, fejében pedig zavaros érzések kavarogtak: bűntudat, megbánás és döbbenet.
Nem akarta elhinni, amit lát. Ez nem egy emlék volt, nem a múlt egyik képe, hanem valóság, amely hirtelen utolérte. Bár mellette ott ült új társa, a múlt kézzelfoghatóvá vált, elkerülhetetlenné. Egy ijesztő gondolat fészkelte be magát az elméjébe: a gyermek, akiről soha nem tudott, talán az ő fia vagy lánya.
Viktória észrevette a változást rajta. Finoman megérintette a karját, majd kíváncsian ránézett.
— Mi történt? — kérdezte.
Levente nem felelt azonnal. Csak tovább nézte Lillát: a mozdulatait, az arcára kiülő összpontosítást. A szívében egyszerre nőtt a bűntudat és az a nehéz, elkerülhetetlen felelősségérzet.
Nem tudta, mit tegyen. Hirtelen döntéssel letért az útról, és lassan a ház felé indult, amely előtt egykori felesége dolgozott. A kerekek tompán zörrentek a földön, és minden megtett méterrel egyre közelebb került ahhoz a pillanathoz, amely mindkettejük életét újra összeköthette.