A gazda kocsija egy fiatal nő mellett haladt az úton… majd Levente hirtelen lefékezett, amikor megpillantotta maga előtt a terhes volt feleségét, aki egy köteg tűzifát cipelt a karjában.
Levente addig nyugodtan haladt új menyasszonya társaságában, ám a tekintete megakadt rajta — Lillán, akinek a hasa már határozottan gömbölyödött, a hetedik hónapban járt, és mégis a saját földjén dolgozott megállás nélkül.
Abban a pillanatban jeges borzongás futott végig rajta: a szíve mélyén azonnal tudta, hogy a gyermek az övé, és erről eddig mit sem sejtett.
Régebben a válás nyílt botránynak számított.
A szakítás mindkét fél számára szégyent jelentett: a nőket suttogva ítélte el a környék, a férfiakat gyanakvó pillantások kísérték minden lépésnél.
Akadtak azonban ritka kivételek — olyan házasságok, amelyek nem árulással vagy gyűlölettel értek véget, hanem egyszerű összeférhetetlenséggel, amikor két rendes ember más jövőt képzelt el magának.
Levente és Lilla pontosan ilyen kivétel voltak.
Fiatalon kötötték össze az életüket.
Levente huszonhat éves volt, Lilla huszonhárom.
Szerelmesek voltak — legalábbis akkor mindketten így hitték.
Az első esztendők békességben és megelégedettségben teltek.
Közösen gondozták azt a kis birtokot, amelyet Lilla az édesapjától örökölt: tíz hektár termékeny földet gyümölcsfákkal, szántóval és egy szerény, mégis otthonos házzal.
Lilla teljes szívéből ragaszkodott ehhez a földhöz.
Hajnalban kelt, két kézzel dolgozott, ismerte minden göröngyét, minden fát és minden eldugott szegletét.
Számára ez jelentette az elégedettséget: munka a földön, fedél a feje fölött, étel az asztalon.
Levente viszont egyre többre vágyott.
Bővíteni akart, új területeket vásárolni, városi vállalkozásokat indítani, embereket alkalmazni, és lassan felépíteni a saját birodalmát.
Lilla nem osztozott ezekben az álmokban.
— Amink van, az elég nekünk, Levente. Miért kellene több? — kérdezte gyakran.
— Azért, mert valami maradandót akarok hagyni magam után, ami nemzedékeken át él tovább.
— Ez a föld is szolgálhatja a jövőt, ha gondosan bánunk vele.
Levente azonban nem engedett, ahogy Lilla sem.
A viták megszaporodtak — sosem voltak durvák, mégis mindegyik fájt. Két irányba húztak, mígnem nyolc év házasság után egy este egymással szemben ültek, szemükben fáradt szomorúsággal.
— Így nem folytathatjuk tovább — mondta Levente kimerülten.
— Tudom — felelte Lilla halkan, könnyeit visszatartva.
— Te mást akarsz, én is mást, és egyikünk sem fog megváltozni.
— Nem — bólintott.
— Akkor mi legyen?
Lilla mély levegőt vett.
— Váljunk el békében, harag nélkül. Még van bennünk annyi tisztelet, hogy ne romboljunk mindent porig.
Így is történt.
A válás csendesen, méltósággal zajlott le.
Levente meghagyta Lillának a szeretett birtokot, ő maga pedig elvitte a közös megtakarítás rá eső részét, és külön utakon folytatták az életüket.
Lilla maradt a földjén, nap mint nap ugyanazzal az elhivatottsággal dolgozva tovább, míg Levente lassan eltávolodott ettől az élettől, és egy egészen más jövő felé indult el.