Ahogy közelebb ért, minden apró részlet felnagyította a pillanat súlyát. Látta, hogy Lilla leguggol a ház mellett, és gondosan eligazítja a félrebillent rőzseköteget, mintha a rend megteremtése kapaszkodót adna neki a mindennapokhoz.
— Lilla… — szólalt meg Levente halkan, szinte leheletnyi hangon, mintha attól tartana, hogy egyetlen szóval is felkavarhatja azt, ami eddig nyugalomban szunnyadt.
A nő felnézett. Tekintetük összetalálkozott, és ebben az egyetlen másodpercben feltárult előttük minden, amit közösen megéltek: a földeken töltött hajnalok, a kimerítő munka, az első sikerek öröme, majd a viták, a félreértések, a lassan rájuk telepedő hidegség, amely végül elválasztotta őket.
— Levente… — kezdte Lilla, de a hangja elhalt, mintha időre lenne szüksége, hogy összeszedje a gondolatait.
Csend ereszkedett közéjük. A szél megmozdította a lombokat, madarak csicseregtek, és úgy tűnt, maga a természet is visszatartja a lélegzetét, hogy tanúja legyen a találkozásnak.
— Én… — próbálkozott Levente, de nem találta a megfelelő szavakat. — Nem tudtam. Fogalmam sem volt arról, hogy…
— Hogy gyermeket várok? — felelte Lilla halkan. — Megpróbáltam elmondani neked… de addigra már nem voltál mellettem.
Levente mellkasában összekuszálódtak az érzések. Legszívesebben magához húzta volna, óvta volna mindentől, mégis megnémult. Tudta jól: a válás utáni három hét túl kevés volt ahhoz, hogy helyrehozzanak bármit, ugyanakkor túl hosszú ahhoz, hogy közömbös maradjon.
— Szeretnék segíteni — mondta végül erőfeszítéssel. — Tudom, hogy a múltat nem fordíthatom vissza, de…
Lilla ránézett. A szemében fáradtság tükröződött, mégis ott volt benne az eltökéltség is. Az élete más irányt vett, és most már nemcsak magáért kellett döntenie.
— Köszönöm — válaszolta csendesen. — De megoldom. Nem szükséges, hogy beleavatkozz.
Levente bólintott. Elfogadta a szavait, mégsem tudott elszakadni. Kissé távolabb maradt, és figyelte, ahogy Lilla óvatos mozdulatokkal rakja egymásra a fákat, ügyelve a tartására, lassan ereszkedve le, mintha minden lépését átgondolná a terhesség súlya alatt.
Napok teltek el. Levente visszatért a városba, de gondolatai újra és újra Lillához és a születendő gyermekhez kanyarodtak vissza. Rádöbbent, hogy mindaz a vagyon és siker, amiért addig küzdött, eltörpül amellett az élet mellett, amely kicsúszott a kezéből.
Miközben Lilla a szülésre készült, Levente is döntések elé került. Jogászokkal beszélt, lehetőségeket mérlegelt, ám egyre világosabb lett számára: anyagi támogatást nyújtani egyszerűbb, de az igazi közelséget és bizalmat csak lassan, türelemmel lehet felépíteni.
A tavaszt nyár követte, és megszületett a kisfiú. Lilla a Marcell nevet adta neki. Benedek odaadó figyelemmel segített mindenben, Erika pedig örömmel kísérte végig az eseményeket, a szomszédokkal együtt, akik különböző véleményeik ellenére is tisztelettel adóztak Lilla erejének és kitartásának.
Levente is eljött, hogy lássa a gyermeket. Amikor először a karjába vette a fiát, belül egyszerre remegett meg benne a félelem, a meghatottság, az öröm és a büszkeség. A kisfiú apró volt, mégis már akkor különös kisugárzással bírt, ami előrevetítette, hogy a történetük itt még korántsem ér véget.