Nyugodtak voltak. Pedig alig egy évvel korábban egy ilyen telefon után már fejvesztve rohantam volna végig a lakáson, táskát pakoltam volna, taxit hívtam volna, csak hogy még időben odaérjek, befűtsek, kiszellőztessek, és minden készen várja a „kedves vendégeket”.
Nehogy megsértődjenek. Nehogy rosszat gondoljanak rólam. Hogy rendes legyek.
Ismerik ezt az érzést, ugye? Amikor belül minden porcikád tiltakozik, mégis mosolyt erőltetsz az arcodra, és azt mondod: „Persze, gyertek csak, épp most sült ki a sütemény.”
A mi nemzedékünk asszonyait arra nevelték, hogy alkalmazkodjanak. Hogy ne okozzanak kellemetlenséget. Hogy a békesség többet ér, még akkor is, ha közben az ember saját magát nyeli le nap mint nap.
Csakhogy az élet néha olyan helyzet elé állít, ahol nincs több udvariaskodás. Vagy hagyod, hogy végleg a nyakadba üljenek, vagy végre eszedbe jut, hogy neked is van gerinced.
Felálltam, odamentem a szekreterhez, és kihúztam belőle egy irattartót. Legfelül ott feküdt a szerződés, december 23-i dátummal.
Egy héttel korábban eladtam a nyaralót.
Gyorsan ment az egész. Egy férfi vette meg, aki csendre és magányra vágyott.
Katalinnak egyetlen szót sem szóltam róla. Pontosan tudtam, mi történt volna, ha csak megemlítem az eladást. Az egész rokonság azonnal rám zúdult volna. Jöttek volna a szemrehányások az ősök emlékéről, arról, hogy hogyan vehetem el a gyerekektől a friss levegőt, és persze arról is, hogy az nemcsak az enyém, hanem Ákosé is volt.
Megakadályozták volna az üzletet. Addig beszéltek volna, amíg megint bűnösnek nem érzem magam.
Pedig nekem egyszerűen pénzre volt szükségem. A korrektori fizetésem és a szerény nyugdíjam mellett képtelenség volt fenntartani azt a kétszáz négyzetmétert, amelyik hol a tető javítását követelte, hol a kazán cseréjét. Belefáradtam abba, hogy a saját zsebemből őrizzem mások pihenésének helyszínét.
Ránéztem az órára. Nagyjából egy órám maradt eldönteni, kikapcsolom-e a telefont, vagy szembenézek az elkerülhetetlennel.
Az új tulajdonos
Ezt az egy órát furcsa dermedtségben töltöttem. Magam előtt láttam az útjukat. Most érnek a kanyarhoz. Gergő, Katalin férje, bizonyára a szokásos vicceit mondja a volán mögött. A gyerekek már a szabadságot ízlelgetik gondolatban.
Egy olyan ház felé tartottak, amely egy hete már idegen erődítmény volt számukra.
Az új tulajdonos, László, nyugalmazott katona, elsőre kemény embernek tűnt, de nem igazságtalannak. Amikor megnézte az ingatlant, külön rákérdezett a kerítésre.
— Nem kedvelem a váratlan látogatókat — jegyezte meg röviden, miközben aláírta az átadásról szóló papírt. — A kutyám sem játék. Nekem csendre van szükségem.
Akkor becsületesen figyelmeztettem:
— Előfordulhat, hogy a rokonaim megszokásból egyszer csak beállítanak.
Csak félmosolyra húzta a száját.
— Az már az én gondom, Lilla. A magántulajdon az magántulajdon.
És most két autó, tele salátákkal, csomagokkal és megkérdőjelezhetetlen önigazolással, éppen az ő kapuja elé gördült.
A telefonom pontosan egy óra tizenöt perc múlva szólalt meg. Katalin hívott.
Kifújtam a levegőt, kihúztam magam, és felvettem.
— Lilla! — Ez nem egyszerű kiabálás volt. Inkább sikoltás, amelybe egy nagytestű kutya ugatása és egy mély férfihang morajlása keveredett a háttérből. — Lilla, mi a fene folyik itt?!
— Mi történt, Katalin? — kérdeztem, és a hangom meglepően nyugodtan csengett.
— Nincs kulcs! Kicserélték a zárakat! Kopogni kezdtünk, erre… erre kijött valami férfi! Egyenruhában! Egy óriási kutyával! Azt állítja, hogy ez az ő háza! Lilla, ez az ember nagyon furcsa! Hívj rendőrt, mert ki sem merünk szállni az autókból!