— Nem furcsa az a férfi, Katalin — feleltem, miközben a sötét ablaküvegben visszanéző saját arcomat figyeltem.
— Akkor kicsoda?! Ki az az ember?! És milyen jogon nem enged be minket a MI házunkba?!
— Azért, mert az már nem a mi házunk. Eladtam.
A vonal túlsó végén olyan sűrű csend támadt, mintha hirtelen minden levegő elfogyott volna. Szinte hallani véltem, ahogy Katalin fejében csikorogva próbálnak helyükre kerülni a gondolatok, miközben felfogja, mit mondtam. A háttérben a kutya továbbra is rekedten, dühösen ugatott.
— Mi…? — préselte ki magából végül. — Hogyhogy eladtad? Kinek? És mi lesz velünk?
— Veletek, Katalin, az van, hogy egy idegen kapuja előtt álltok. A helyetekben én most szépen visszaülnék az autóba, és elhajtanék, mielőtt László úr kiengedi azt a kutyát a kennelből. Nem az a fajta ember, aki szereti, ha próbára teszik a türelmét.
— Te… te ezt nem tehetted! — kapkodta a levegőt Katalin. — Gyerekekkel vagyunk! Tele a csomagtartó kajával! Hová menjünk most?! December harmincadika van! Lilla, neked nincs lelkiismereted! Felfogod egyáltalán, mit műveltél? Mi rokonok vagyunk!
— Rokonok — ismételtem halkan. — Olyan rokonok, akiknek még annyi sem jutott eszükbe, hogy megkérdezzék: jöhetnek-e.
— Mit kellett volna ezen kérdezni?! Ez mindig közös volt! Ákos háza volt! Te egyszerűen tönkretetted az ünnepünket! Azonnal hívd fel azt a… azt az embert, és mondd meg neki, hogy mi nem idegenek vagyunk! Legalább egy éjszakára engedjen be minket!
Abban a pillanatban világosan megértettem: ha most engedek, ha akár csak egyetlen gyenge mozdulatot teszek, minden visszarendeződik a régi mederbe. Ha könyörögni kezdek az új tulajdonosnak — bár mégis milyen alapon tenném? —, vagy ha beengedem őket a debreceni lakásomba, megint ugyanott kötök ki. Újra én leszek a kényelmes, kihasználható Lilla, akire bármikor rá lehet tolni mindent.
Aztán bekövetkezett az, amire számítottam is, meg amitől közben tartottam.
Tompa döndülés hallatszott a telefonból; valaki nyilván ököllel vagy tenyérrel püfölni kezdte a vaskaput. Erre azonnal olyan morgás felelt, hogy még a készüléken keresztül is végigfutott a hideg a hátamon. Utána megszólalt az új tulajdonos mély, nyugodt hangja:
— Háromig számolok. Aztán kinyitom a kiskaput. Egy…
Az ingyenes lehetőség végleg bezárult.
— Kettő… — érkezett a hang a távolból. László úr olyan hétköznapi nyugalommal beszélt, mintha csak jegyet kérne a vonaton.
— Gergő! Az autóba! Azonnal! — visította Katalin.
A következő pillanatban súlyos terepjáróajtók csapódtak be egymás után, aztán tompa gyereksírás szűrődött át, és Gergő káromkodása, már az utastérből, elfojtva.
A kutya újra rázendített. Mély, öblös ugatása volt, olyan, amilyennel azok az állatok jelzik a határt, amelyek pontosan tudják, meddig tart a rájuk bízott terület.
— Ezt még megbánod, Lilla! — Katalin hangja remegett, de már nem a fölényeskedéstől, hanem a félelemtől és a dühtől. — Kint hagytál minket a hidegben! Meg fogunk fagyni!
— Mindkét autótokban van fűtés, Katalin — mondtam, és elléptem az ablaktól. Leültem a kedvenc fotelembe, mert a lábam hirtelen olyan nehézzé vált, mintha kilométereket futottam volna. — Debrecen nagyjából egy óra innen. Ne rendezz jelenetet ott, ahol semmi szükség rá.
— Mi oda nem megyünk vissza! Elrontottad a hangulatunkat! Mi ünnepelni akartunk! Mit kezdjünk most három láda étellel?
Ez valahol egészen elképesztő volt.
Még ebben a helyzetben is, egy lezárt autóban ülve, egy idegen ház kapuja előtt, nem az járt a fejében, hogy minden elképzelhető határt átlépett. Nem az, hogy hívatlanul érkeztek, követelőzve, kulcsot keresve. Hanem az, hogy mi lesz a salátákkal.
— Most figyelj rám nagyon — vágtam a szavába, mielőtt újra belelovalta volna magát a sértettségbe. — Mondok egy megoldást, de csak egyszer.