— Lilla, miért nem veszed fel a telefont? Már kint vagyunk az országúton! Egy óra, és ott vagyunk, tedd fel a vizet! — Katalin, a sógornőm hangja olyan élesen csengett a készülékben, hogy lejjebb kellett vennem a hangerőt, különben belerezgett volna a hangszóró.
Rápillantottam a mobil kijelzőjére. December 30., 14:15. Odakint lomha, vizes hó szitált, és amint az aszfaltra ért, szürkés latyakká olvadt.
A lakásomban frissen őrölt kávé illata terjengett, valahol a háttérben pedig enyhén érződött a fenyő gyantás aromája. A sarokban állt a kicsi karácsonyfa, amelyet előző este díszítettem fel egy régi film mellett: visszafogottan, mégis szépen.
— Katalin — kortyoltam egyet a kávéból, kiélvezve a konyhám csendjét. — Tulajdonképpen hová is tartotok?
— Na ne mondd már, anyukám! — nevetett fel a vonal túlsó végén, mögötte gyerekvisítás és valakinek a mély, rekedt kacagása hallatszott. — Hát a nyaralóba! Hozzánk! Úgy döntöttünk, minek penészednénk a városban? Hozzuk a salátákat, Gergő vett tűzijátékot is. Te meg szépen készítsd elő a szaunát, ahogy szoktad. Gyerekekkel megyünk, jó lenne, ha meleg ház várna minket.
„Hozzánk.”
Ez az apró szó harmadik éve szúrt belém, amióta a férjem, Katalin bátyja meghalt.
A nyaraló masszív, fából épült ház volt, olyan fajta, amely mindig kért valamit: javítást, takarítást, festést, figyelmet. A szüleimtől örököltem. Nem a férjemtől. Katalin szemében mégis valamiféle „családi fészek” maradt, ahová szerinte neki élete végéig korlátlan bejárása járt.
— Katalin — mondtam halkan, és közben éreztem, ahogy a mellkasomban addig feszülő görcs lassan engedni kezd. — Én nem vagyok a nyaralóban.
A vonalban egyszerre csend lett. Csak a gumik surrogása és az autórádió halk zaja szűrődött át.
— Hogyhogy nem vagy ott? — a hangjából eltűnt az ünnepi vidámság, helyét átvette az a kemény, acélos él, amelyet túlságosan jól ismertem. — Hol vagy akkor? Abban állapodtunk meg, hogy a szilveszter családi ünnep.
— Nem állapodtunk meg semmiben, Katalin. Te kész tények elé állítottál. Otthon vagyok. Debrecenben.
— Értem — hallottam, ahogy fejben azonnal újrarendezi a terveit. — Jó, hát ez kellemetlen, mert akkor hideg lesz a ház. De a kulcs ott szokott lenni a tornác alatt, abban az üvegben, ezt tudjuk. Gergő majd begyújt, nem vagyunk mi gyerekek. Te addig szedd össze magad, ülj taxiba vagy vonatra, és gyere utánunk. Megvárunk. Mégsem ülhetsz egyedül az ünnepek alatt.
Nem kérdezett. Utasított.
Pont úgy, ahogy előző nyáron is rendelkezett az időmmel, amikor három unokaöccsöt és unokahúgot hozott le, majd két hétre nálam hagyta őket. „Lilla, ugyan már, neked ott a friss levegőn úgy sincs semmi dolgod, nekem meg ég a határidős jelentés.”
Ugyanígy bánt a pénzemmel is, amikor szó nélkül kifizettem a villanyszámlákat az ő téli kiruccanásaik után, mert „jaj, elfelejtettük leolvasni az órát, majd elszámolunk”.
Soha nem számoltunk el.
A határ, ahonnan már nincs visszaút.
— Katalin, ne menjetek tovább — mondtam, és néztem, ahogy egy hópehely lassan elolvad az ablaküvegen. — Forduljatok vissza.
— Mi van veled, Lilla? Megőrültél? Tele van a csomagtartó étellel! A gyerekek már teljesen beleélték magukat! Gergő fáradt, nem ülhet vissza rögtön a volán mögé. Ne csináld ezt. Na, mindjárt elmegy a térerő, nemsokára ott vagyunk. A kulcs a tornác alatt, emlékszem!
És bontotta a hívást.
Letettem a telefont, és a saját kezemre néztem.