— Hát éppen erről beszélek! — csapott le rá Erzsébet, szemmel láthatóan egyáltalán nem érzékelve a gúnyt a hangomban. — Petrának most nincs pénze, hitelbe verni magát pedig kész rabság. Én már mindent végiggondoltam. Ti Andrással jól kerestek, gyereketek még nincs, a lakáshitelt is régen letudtátok. Úgy határoztam, hogy te minden hónapban átutalod Petrának a fizetésed felét, amíg a klinikának fennálló tartozást teljesen ki nem egyenlítjük.
Nem háborodtam fel látványosan. Nem kezdett dobolni a szívem, nem öntött el a düh. Inkább valami jeges kíváncsiság futott végig rajtam: vajon hol húzódik az a határ, ahol az emberi tapintatlanság már átlép a mesebeli képtelenségek birodalmába?
— Tehát azért jött el pont a fizetésem napján, hogy hivatalosan igényt tartson a jövedelmem egy részére a felnőtt lánya fogaira? Jól értelmezem ezt a nemes családi elképzelést?
— Júlia, micsoda csúnya, vásári szó ez, hogy „igényt tartani”! — húzta el a száját az anyósom. — Egy család vagyunk, nem idegenek. A rokonoknak kötelességük egymás mellé állni, ha baj van. Ma ti segítetek Petrának, holnap majd ő mond nektek egy jó szót. Ráadásul neked ez a pénz úgysem hiányzik sehonnan, annak a lánynak viszont muszáj végre szégyenkezés nélkül mosolyognia.
Ha már szóba került a háztartás, hadd osszak meg egy apró, de remek konyhai trükköt, amely engem évek óta kisegít: ha puha, friss sajtot vagy túrós tekercset szeretnétek szépen felszeletelni kés nélkül, morzsálódás és maszatolás nélkül, vegyetek elő egy erős varrócérnát. Feszítsétek ki, majd lassan húzzátok át felülről lefelé az ételen — a vágás meglepően tiszta és egyenletes lesz.
Ekkor a bejárati ajtónál megcsörrent a kulcs, és András hazaért. Fáradt mozdulattal lehámozta magáról a kabátot, benézett a konyhába, majd meglepetten nézett az anyjára.
— Ó, anya, szia. Mi járatban nálunk hétköznap este? Történt valami?
— Bizony történt, kisfiam, történt — derült fel Erzsébet arca, miközben egy pillanat alatt levetette a vádló hangnemet, és békés, családias mosolyt öltött. — Épp Júliával beszéljük meg, hogyan fogtok segíteni Petrának az egészségügyi kiadásokban. Júlia már majdnem belátta, hogy a fizetéséből félre kell tennie erre.
András kezében megállt a vizespohár. Előbb az anyjára nézett, aztán rám, és látszott rajta, hogy próbálja összerakni a hallottakat.
— Júlia belátta? Petra fogaira? A saját fizetéséből? — ismételte lassan.
A lehető legártatlanabb arckifejezésemet vettem elő.
— Természetesen, András. Anyukád felnyitotta a szememet a családi értékek valódi mélységeire. Kiderült, hogy az én keresetem közös erőforrás, Petra minden gondja pedig automatikusan a mi közös feladatunk. Hát hogyan is vitatkozhatnék a rokoni összetartozás ilyen emelkedett értelmezésével?
András túlságosan jól ismert ahhoz, hogy ne értse meg azonnal, mi lapul a szavaim mögött. Szó nélkül a félfának támaszkodott, karba fonta a kezét, és úgy tűnt, csendben eldöntötte: kíváncsian végignézi, meddig képes még fokozódni ez a képtelenség. Erzsébet pedig ezt nyilván jó jelnek vette, mert diadalmas arccal már nyitotta is a száját.