— Na, megjött már a fizetésed a kártyára? Rajta, mondd csak, mennyit utaltak! — vágta rá a férjem anyja már az ajtóból, köszönésre sem pazarolva az időt.
Erzsébet úgy lépett be a lakásunkba, mintha hatósági ellenőr volna, én pedig valami megrögzött adókerülő. A hónap első napja volt, vagyis a munkahelyem könyvelése épp átutalta a béremet, anyósom pedig valami rejtélyes okból kinevezte magát a családi pénzügyeim főfelügyelőjévé. Ott álltam az előszobában két szatyor élelmiszerrel a kezemben, és döbbenten néztem ezt a rendíthetetlen magabiztossággal érkező asszonyt. Különös képességük van némelyeknek: más pénzét közös vagyonnak tekintik, a saját megtakarításaikat viszont úgy őrzik, mintha államtitok lenne.
— Jó napot, Erzsébet — feleltem nyugodtan, miközben becsuktam mögötte a bejárati ajtót. — Fáradjon beljebb, de a pénztárcám tartalmát ma sem fogom ön elé teríteni.
Anyósom sértetten összeszorította a száját, lerúgta a cipőjét, majd határozott léptekkel bevonult a konyhába.
— Azonnal hagyd abba ezt a színjátékot, komoly ügyben jöttem! — dörmögte mély hangon Zsolt az előszobából.
A nagy, zöld papagájunknak egészen elképesztő tehetsége volt ahhoz, hogy a legkellemetlenebb mondatokat jegyezze meg, és mindig a lehető legjobb pillanatban ismételje el. Zsolt tavaly nyár óta nyíltan nem szívlelte Erzsébetet, amikor az minden tiltás ellenére sós mogyoróval próbálta megetetni. A madár akkor hálából jóízűen belecsípett az ujjába. Ettől kezdve tollas lakótársunk saját feladatának érezte, hogy anyósom látogatásait véleményezze.
Erzsébet helyet foglalt az asztalnál, kezét az ölébe tette, és olyan arccal ült, mintha már csak az engedelmes válaszomat várná.
— Ne vigyorogj, Júlia, a helyzet nagyon súlyos — kezdte kioktató hangon. — Petrának sürgősen pénzre van szüksége.
Petra, a harmincéves sógornőm, gyakorlatilag állandó válságüzemmódban élt. Hol azonnal arculatváltásra vágyott, és egy hónapra el kellett utaznia a tengerhez, hogy helyreálljon a lelki egyensúlya, hol pedig az érzékeny, alkotó természete követelt hatalmas változásokat.
— És most mi történt a mi nagy szenvedőnkkel? — kérdeztem, miközben leültem vele szemben. — Megint az alváshiány taszította mély depresszióba?
— Fogászat! — sóhajtotta Erzsébet tragikus hangsúllyal. — Implantátumokat kell beültetni neki. Ez egészség, szépség, társadalmi megjelenés! Ezek nélkül rendes állást sem talál, még mosolyogni is szégyell. Nincs más megoldás: a bonyolult kezelést sürgősen el kell kezdeni, a klinika pedig egyben kéri a teljes összeget.
— Értem, a szép mosoly valóban fontos — bólintottam. — Főleg akkor, ha a számlát végül valaki másnak kell állnia.