Gábor elkövette a hibát, és most ennek itta a levét. Instant tésztán, mirelit húsos táskán meg olcsó készételeken élt. Folyton éhes volt, ingerlékeny, és makacsul ragaszkodott ahhoz a gondolathoz, hogy minden nyomorúságának Júlia az oka.
Júlia viszont… Júlia kivirult.
Rájött, hogy az esték nem feltétlenül rövidek és kimerítőek. Lehetnek hosszúak, csendesek, az övéi. Olvashat úgy, hogy senki sem szakítja félbe azzal: „mi lesz vacsorára?” Munka után sétálhat, beülhet a barátnőivel valahová, moziba mehet, vagy egyszerűen csak hazafelé kerülhet egyet — pusztán azért, mert kedve van hozzá.
A pénz, amely korábban észrevétlenül elfolyt a közös háztartásra, most nála maradt. Vett magának egy új ruhát, nem akciósan, nem bűntudattal, hanem azért, mert megtetszett neki. Beiratkozott olasz tanfolyamra, amiről évek óta álmodozott, de mindig elhalasztotta. Felfrissítette a ruhatárát is.
A házi rabszolgaság — először merte így nevezni magában, szégyen és magyarázkodás nélkül — véget ért. És kiderült, hogy nélküle élni nemcsak lehet, hanem meglepően könnyű, szinte mámorító.
Gábor ebből semmit sem látott. Vagy nem akart észrevenni semmit.
Még mindig arra várt, hogy a felesége majd észhez tér. Hogy győz benne az „igazi női természet”, visszaáll a tűzhely mellé, és újra betölti a megszokott, gondoskodó szerepet. Meg volt róla győződve, hogy ez csupán átmeneti bolondéria, valami hóbort, ami hamarosan elmúlik.
Eltelt három hónap.
Júlia a konyhaasztalnál ült, és némán figyelte, ahogy a férje egy újabb adag rendelt tésztát fal be. Gábor mohón evett, csúnyán, kapkodva; a szósz rácsöppent a pólójára, de mintha észre sem vette volna.
Júlia próbálta felidézni, miért szeretett bele valaha ebbe az emberbe. Mert szerette, ebben biztos volt. Csak azt nem értette, hová tűnt mindaz, ami akkor még fontosnak látszott.
Gábor észrevette a tekintetét.
– Mi van? – mordult rá teli szájjal.
– Semmi.
– Úgy nézel.
– Gondolkodom.
– Min?
Júlia nem válaszolt. Felállt, magához vette a félig teli teáscsészéjét, és bement a szobába.
Leült a laptop elé. Megnyitotta a böngészőt, és beírta a keresőbe: váláshoz szükséges iratok.
A közöny. Ez tette tönkre a házasságukat. Nem megcsalás, nem nagy veszekedések, nem látványos árulás. Hanem az a hosszú éveken át természetessé vált érzéketlenség, amellyel Gábor az ő igényeihez, vágyaihoz, létezéséhez viszonyult. A feleségében nem embert látott, hanem feladatkört: főz, takarít, kényelmet teremt. Nem társat. Nem egyenrangú felet.
És most ehhez társult még a kapzsiság is. Kicsinyes, ostoba fösvénység, amely végül mindent felszakított, ami addig a felszín alatt lappangott.
A válást négy hónap alatt intézték el. A lakás Júliánál maradt; még a házasság előtt az övé volt, a nagymamájától örökölte. Gábor júliusban költözött el, a nyár kellős közepén.
Az előszobában állt, és még mindig úgy nézett körül, mintha nem értené, hogyan juthattak idáig.
– Ez mind miattad van – vetette oda búcsúzóul. – A makacsságod, az önzésed. Egy normális nő engedett volna.
Júlia a félfának támaszkodott.
– Sok szerencsét, Gábor.
– Komolyan mondom. Te romboltad szét a családunkat.
– A családunkat a te fösvénységed rombolta szét.
Gábor elment. Nem fordult vissza, csak húzta maga után a bőröndöt a lépcsőn.
Júlia becsukta az ajtót. Egy ideig mozdulatlanul állt, hátát a hűvös fához nyomva.
Aztán elmosolyodott.
A sarki kávézóban sütőtökkrémleves várta. És egy új élet.