A bolti készsaláták sem hoztak megváltást. A kétes összetételű virslik, az előre csomagolt szendvicsek és a hűtőpultból kikapott félkész vacsorák mind ugyanazt bizonyították: ezekkel jól lehetett pénzt költeni, de jóllakni úgy, mint Júlia bablevesével vagy tepsiben sült csirkéjével, krumplival, lehetetlen volt.
És ami a legfájóbb: a pénz. Az a bizonyos remek, új fizetés, amelyre Gábor annyira büszke volt, egyszerűen kifolyt a kezei közül.
Péntek este aztán hazaállított egy csokorral. Tizenhét vörös rózsa, celofán, masni — a bűnbánó férfiak klasszikus kelléktára.
Júlia a fotelben ült, és egy magazint lapozgatott.
– Neked hoztam – nyújtotta felé Gábor a virágot olyan ünnepélyesen, mintha legalábbis királyi ékszert adna át.
Júlia felpillantott. Megnézte a rózsákat. Aztán a férjét. Majd ismét a csokrot.
– Köszönöm – mondta nyugodtan, és meg sem mozdult. – Tedd vázába. A szekrényben van, jobb oldalt.
Gábor zavartan ácsorgott tovább. Nyilván nem erre számított. Könnyekre készült, meghatott ölelésre, arra, hogy Júlia majd mindent elfelejt, mindent megbocsát, és a világ visszazökken a régi kerékvágásba.
– Júlia… – kezdte, egyik lábáról a másikra helyezve a súlyát. – Gondolkodtam egy kicsit.
– Ez érdekesen hangzik.
– Mi lenne, ha újra főznél? Úgy, mint régen.
Az asszony nem sietett a válasszal.
– És mi változott?
– Hát… – Gábor leült a kanapéra, a csokrot még mindig a kezében szorongatva. – Tudod, ez a sok bolti étel nem az igazi. Drága is, rossz is. Te mindig olyan finoman csináltad.
– Igen, finom volt – bólintott Júlia. – Mert időt tettem bele. Meg energiát. És mellesleg pénzt is.
– Na, pontosan! – kapott az alkalmon Gábor. – Akkor legyen úgy, hogy a bevásárlást felezzük. Tisztességesen. Fele te, fele én. Te pedig főzöl. Mit szólsz?
Júlia lassan letette az újságot az ölébe.
– Várj csak. Jól értem? Én kifizetem az alapanyagok felét. Aztán én megfőzöm. Ingyen.
– Hát… – pislogott Gábor, mintha most először sejlett volna fel előtte, hogy az elképzelésben valami sántít. – De hiszen kettőnknek készülne.
– Kettőnkért dolgoztam nyolc éven át. Rajtam volt a mosás, a főzés, a takarítás, minden. Most pedig azt szeretnéd, hogy továbbra is én szolgáljalak ki, csak közben még fizessek is bele?
– Ezt nagyon kiforgatod…
– Nem forgatok ki semmit. Csak nevén nevezem.
A rózsák Gábor kezében egyre szerencsétlenebbül festettek.
– Akkor nem vállalod? – kérdezte, és a hangjában valódi sértettség csendült. Olyan ember értetlensége, akitől megtagadtak valamit, amit ő magától értetődőnek hitt.
– Nem, Gábor. Nem vállalom.
– De miért?
– Mert ez nem társulás. Ez kihasználás.
A következő hetek Gábor számára lassan vánszorgó, nyomasztó rémálommá alakultak.
Panaszkodott. Reggel, este, hétköznap és hétvégén is. Kitartóan, fárasztóan, olyan egyhangúan, mint egy csöpögő csap.
– Elfogy a pénz – morogta egyik reggel, miközben a serpenyőben odakapott rántottát piszkálta. – Fogalmam sincs, mire megy el az egész.
– Valószínűleg ételre – felelte Júlia, és avokádót kent a pirítósára. Avokádót is elkezdett venni magának; régen túlzásnak tartotta az ilyesmit.
– Minden a külön kassza miatt van.
– A külön kassza a te ötleted volt.
– De nem gondoltam, hogy ilyen lesz!
Júlia csak megvonta a vállát, megitta a kávéját, és könnyed léptekkel elindult munkába.