Gábor sosem firtatta. Neki bőven elég volt, hogy a hűtőben mindig akadt étel, a csekkek időben be voltak fizetve, Júlia pedig nem panaszkodott. A közös kiadásokat ő tartotta kézben, Gábor pedig egyszer sem gondolt bele komolyan, mennyi pénz folyik el egy hónapban pusztán arra, hogy az életük kényelmesen működjön.
Most, a nagyra tartott előléptetése után, nagyjából kétszáznyolcvanezer forintot vitt haza. Júlia fizetése négyszázhatvanezer körül járt. Erre jöttek még rá a negyedéves prémiumok.
Júlia elzárta a csapot, és lassan megtörölte a kezét.
Külön kassza, tehát. Korszerű, felnőtt megoldás.
Rendben. Akkor legyen külön kassza.
A következő napokban különös, szinte lebegő állapotban létezett. Mintha valaki egyetlen mozdulattal letörölte volna előle a párás üveget, és a világ hirtelen élesebb kontúrokat kapott volna.
Számolni kezdett. Nem a forintokat, hanem az időt. Azokat az órákat, amelyeket a tűzhely mellett töltött. A reggeleket, amikor korábban kelt, csak hogy reggeli kerüljön az asztalra. Az estéket, amikor munka után vacsorát készített, Gábor pedig közben a telefonjába merülve lapátolta be az ételt. A hétvégéket, amelyek bevásárlással, főzéssel, mosással, takarítással tűntek el.
Nyolc év. Kétezer-kilencszázhúsz nap. Ha csak napi három órát számolt a háztartásra, az már majdnem kilencezer óra volt. Egy teljes év megszakítás nélküli munka. Egy év az életéből, amelyet annak az embernek adott oda, aki most úgy döntött, ideje „nyugatiasan” élniük.
És mit kapott mindezért cserébe? Gábor nem főzött. Nem takarított. Nem mosott. Néha levitte a szemetet, de azt is olyan arckifejezéssel, mintha hőstettet hajtott volna végre, amely után legalább taps és hála járna.
Külön kassza.
Jó.
Hétfőn Júlia nem készített vacsorát. Hazaért a munkából, átöltözött, aztán elment a sarkon lévő apró, meghitt kávézóba, ahol mennyei sütőtökkrémlevest adtak, mellé friss, vajas croissant-t.
Gábor fél kilenc körül telefonált.
– Hol vagy? Itthon vagyok, és nincs itt senki.
– Vacsorázom – felelte Júlia nyugodtan, majd kortyolt a lattéjából. – Külön kassza, emlékszel? A saját pénzemet magamra költöm.
– De… akkor én mit csináljak?
– Gondolom, ugyanezt.
Gábor letette.
Az első héten szinte mámoros lelkesedéssel élvezte az új rendszert. Júlia kívülről figyelte, hűvös kíváncsisággal, mint egy kutató, aki laboratóriumi egér viselkedését jegyzi fel.
A férje éttermekből és kifőzdékből hordta haza az ételt. Pizzát rendelt. A kollégáival üzleti ebédekre járt. Büszkén lobogtatta előtte a blokkokat.
– A magam ura vagyok – jelentette ki, miközben egy újabb dobozos étel után zsíros ujjait törölgette. – Senki nem ellenőriz, senki nem dirigál.
Júlia csak bólintott, hallgatott, és várt.
Nem kellett sokáig várnia.
A második hétre a hűtő már lehangoló képet mutatott: egy zacskó kiszáradt sajt, egy üveg mustár, amelynek lejárati ideje rejtélybe veszett, meg egy fonnyadt répa árválkodott benne.
Gábor ekkor kezdte felfogni, hogy a mindennapos rendelés nem a szabad agglegényélet romantikus kelléke, hanem feneketlen pénznyelő. A pizza, a gyros, a sushi és minden hasonló étel többször annyiba került, mint azok az otthoni ebédek, amelyeket Júlia korábban látszólag erőfeszítés nélkül tett elé.
Megpróbált spórolni. Vett egy zacskó fagyasztott gombócot, és kifőzte egy mosatlan lábasban. Az eredmény még az ő nem túl kényes mércéjével is ehetetlennek bizonyult.