Hányszor ültem vele szemben késő este, amikor fáradtan hazaesett, és újra meg újra végighallgattam a bizonytalanságait. Segítettem neki felkészülni a beszélgetésekre, kérdéseket gyakoroltunk, válaszokat csiszoltunk, és amikor elbizonytalanodott, emlékeztettem rá, mennyi mindent tett már le az asztalra.
Az előléptetés az övé volt, ezt senki sem vitathatta. De az odáig vezető utat nem egyedül járta végig.
Úgyhogy kiszálltam az autóból.
Bent kedvesen fogadtak minket Gábor munkatársai. Az egyik kolléganője, Réka, rám mosolygott, és barátságosan megszólított:
– Gábor már mesélte, milyen sokat jelentett neki, hogy végig mellette álltál.
Éreztem, ahogy lassan enged a vállamban a feszültség. Senki nem méregette a szoknyámat. Senki nem nézett rám úgy, mintha valami illetlent követtem volna el. Leültünk, ettünk, beszélgettünk, nevettünk, és a társalgás természetesen terelődött a munkára, tervekre, közös élményekre.
Gábor később felállt, és rövid, meleg hangú beszédet mondott. Megköszönte a csapatának a támogatást, az együttműködést, mindazt, amit az elmúlt időszakban együtt értek el.
Aztán felém fordult.
– És szeretnék köszönetet mondani a feleségemnek is – mondta. – Ő akkor is hitt bennem, amikor én már magamban sem voltam biztos.
Lehajtottam a fejem, mert könnyek gyűltek a szemembe. De ezek a könnyek most nem a megaláztatásból fakadtak.
Később, amikor hazaértünk, Katalin a nappaliban várt ránk.
A kanapén ült, karba tett kézzel. Mellette az asztalon egy csésze tea állt, amelyhez szemmel láthatóan alig nyúlt hozzá.
– Na, megvolt a nagy, csodálatos estétek? – kérdezte hűvösen.
Gábor letette a kulcsait az előszobai komódra.
– Igen – felelte röviden.
– Legalább felhívhattatok volna.
– Tudtad, hová megyünk.
Katalin ekkor rám emelte a tekintetét.
– És te tényleg abban a szoknyában jelentél meg ott?
– Igen – válaszoltam, még mielőtt Gábor közbeszólhatott volna.
Katalin rosszallóan megrázta a fejét.
– Én csak azt akartam elkerülni, hogy nevetségessé tedd magad.
– Nem tettem nevetségessé magam – mondtam csendesen, de határozottan. – Jól éreztem magam abban, amit felvettem. Ami fájt, az az volt, hogy rám kiabáltál, és Gábort arra biztattad, hogy ellenőrizzen engem.
– Ugyan már, ne dramatizáld túl. Csak megjegyeztem valamit.
– Ez nem egy ártatlan megjegyzés volt – szólalt meg Gábor. – Azt mondtad, nem jössz velünk, ha nem öltözik át.
Katalin felpattant a kanapéról.
– Szóval most már a saját anyáddal szemben állsz?
– Nem ellened állok – mondta Gábor. – Azt mondom, hogy tiszteletben kell tartanod a feleségemet.
– Régebben nem ilyen voltál.
– Régebben sokszor hallgattam, pedig pontosan láttam, hogy igazságtalan vagy vele. Ez az én hibám volt.
Katalin tekintete ide-oda cikázott közöttünk. Láttam rajta, hogy keresi azt a mondatot, amellyel rávehetné Gábort, hogy visszavonja, amit kimondott.
De Gábor most már nem hallgatott el csak azért, hogy neki könnyebb legyen.
– Azt szeretném, ha bocsánatot kérnél – mondta. – És amikor nálunk vagy, nem akarok több megjegyzést hallani a testére, a ruháira vagy a döntéseire.
– Azt azért mégsem tilthatod meg nekem, hogy elmondjam a véleményemet.
– Lehet véleményed – mondtam. – De nem kiabálhatsz velem, és nem várhatod el, hogy utána úgy tegyünk, mintha semmi sem történt volna.