bizonyítani szeretnék vele valamit.
Ha egy családi ebédnél szóba hoztam a munkámat, Katalin néhány mondat után máris Gábor eredményeiről kezdett beszélni, mintha az én életem csak mellékszál volna. Amikor pedig önálló véleményt fogalmaztam meg, később azt mondta rám, hogy túl érzékeny vagyok, és mindent magamra veszek.
Évek alatt megtanultam kisebbnek látszani. Visszafogtam magam, lenyeltem a válaszaimat, csak hogy Gábor ne kerüljön közénk. Azzal nyugtattam magam, hogy egyszerűbb engedni. Másik ruha, másik beszédtéma, egy csendben eltöltött este – ennyi az egész, mondogattam.
De amikor Katalin ott állt előttem, és már nem is kért, hanem követelte, hogy öltözzek át, hirtelen világossá vált bennem valami. Nem akarok tovább úgy tenni, mintha ez rendben lenne.
– Jól érzem magam ebben a szoknyában – mondtam halkan, de határozottan. – És nem fogok átöltözni.
Katalin arca egy pillanat alatt kivörösödött.
– Ha ebben akarsz eljönni, akkor én nem megyek veletek arra a vacsorára!
Olyan élesen kiáltotta, hogy akaratlanul is összerezzentem. Egyetlen rövid másodpercre megint az a nő lettem, aki lázasan keresi a megfelelő mondatot, amivel mindenki más megnyugszik. Aztán megéreztem Gábor kezét az enyémen.
– Akkor nem kell jönnöd – mondta.
Katalin úgy meredt rá, mintha nem értette volna a szavakat.
– Tessék?
– Hallottad, mit mondtam.
– Egy szoknya miatt képes lennél elrontani az estét az anyádnak?
– Nem én rontom el – felelte Gábor. – Te teszed ezt. És nem a szoknyáról van szó, hanem arról, hogy azt hiszed, megszabhatod a feleségemnek, mit vehet fel.
Leemelte a kabátját a fogasról. Hallottam, ahogy Katalin élesen beszívja a levegőt. Látszott rajta, hogy nem számított ellenkezésre. Arra pedig még kevésbé, hogy Gábor valóban velem indul el.
– Gábor, maradj itt – mondta gyorsan. – Ezt nyugodtan meg kell beszélnünk.
– Ma nem. – Gábor kinyitotta az ajtót, aztán rám nézett. – Jössz?
Lenéztem a felém nyújtott kezére. Aztán belekapaszkodtam.
Úgy léptünk ki a lakásból, hogy egyszer sem fordultam vissza. Mögöttünk becsapódott az ajtó. A lépcsőházban még hallottam, hogy Katalin utánunk kiált valamit, de a szavai már összemosódtak, nem lehetett kivenni őket.
Odakint hűvös levegő csapott meg. Csak akkor vettem észre, mennyire remeg a kezem.
– Sajnálom – szólalt meg Gábor, amikor már az autóban ültünk.
– Mit?
– Hogy idáig fajult. Már régen közbe kellett volna lépnem.
Egy ideig nem válaszoltam. Nem azért, mert nem hittem neki, hanem mert a torkomban ülő szorítástól alig kaptam levegőt.
– Nem akartam tönkretenni az estédet – mondtam végül.
– Nem te tetted tönkre. – Rátette a kezét az enyémre. – Anya saját magát zárta ki belőle.
Amikor megérkeztünk az étteremhez, legszívesebben azonnal hazamentem volna. Semmi kedvem nem volt feldagadt szemekkel leülni egy asztalnyi kolléga közé, és úgy mosolyogni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Gábor ezt rögtön leolvasta rólam.
– Bármikor elmehetünk – mondta. – De örülnék, ha bejönnél velem. A mai este olyasmiről szól, amit nem egyedül vittünk végig.
Igaza volt. Eszembe jutott az a hosszú időszak, amikor ezért az előléptetésért küzdött.