Katalin ekkor a táskájáért nyúlt, és olyan mozdulattal kapta fel, mintha ezzel lezártnak tekintené az egész beszélgetést.
– Akkor én most elmegyek – jelentette ki sértetten.
Gábor nem állt az útjába. Én sem próbáltam marasztalni.
A következő napok különös csendben teltek. Újra és újra azon kaptam magam, hogy azt találgatom, vajon jelentkezik-e, képes lesz-e bocsánatot kérni, vagy inkább azt fogja éreztetni velünk, hogy mi taszítottuk ki őt a családból.
A harmadik napon Gábor felhívta. Nem beszéltek sokáig. Amikor letette a telefont, látszott rajta, hogy valami mélyen elgondolkodtatta.
– Azt mondta, jövő héten beugrana egy kávéra – közölte halkan. – Megkérdezte, alkalmas-e nekünk.
– És bocsánatot kért? – kérdeztem.
Gábor megrázta a fejét.
– Még nem.
Ennek ellenére megbeszéltünk vele egy időpontot. Nem azért, mert hirtelen minden rendbe jött volna, és nem is azért, mert elfelejtettük, mi történt. Hanem mert Gábor szerette az édesanyját, én pedig hajlandó voltam adni neki egy esélyt arra, hogy vállalja a felelősséget a viselkedéséért.
Katalin pontosan érkezett. Süteményt hozott, letette az asztalra, majd leült velem szemben. Először nem nézett rám, inkább a csészéjét igazgatta, mintha abban keresné a megfelelő mondatokat.
Végül megszólalt.
– Nem lett volna szabad kiabálnom veled.
Nem volt nagy, könnyes vallomás. Nem kísérte drámai megbánás, sem hosszú magyarázkodás. Mégis, valaminek a kezdete volt.
– Köszönöm, hogy ezt kimondtad – feleltem nyugodtan.
Katalin az ujjai között lassan forgatta a csészét.
– Azt akartam, hogy Gábor azon az estén jó benyomást keltsen – mondta.
– Én is pontosan ezt akartam – válaszoltam.
– Azt hittem, azzal a szoknyával magadra akarod vonni a figyelmet.
– Én csak szerettem volna jól érezni magam a bőrömben, és mellette lenni egy számára fontos estén.
Erre rövid időre felemelte a tekintetét. Talán először láttam az arcán valami mást is a bosszúságon kívül: bizonytalanságot.
Lehet, hogy ő valóban azt hitte, az irányítás gondoskodás. Lehet, hogy félt attól, hogy elveszíti a fiát, vagy hogy már nem ő lesz az első ember az életében. Ez magyarázatot adhatott arra, miért viselkedett úgy, ahogy. De felmentést nem.
– Nem ígérhetem meg, hogy ezentúl mindig mindent jól fogok csinálni – mondta végül.
– Ezt senki sem várja el tőled – szólalt meg Gábor. – Azt viszont igen, hogy tisztelettel bánj velünk.
Katalin lassan bólintott. Nem volt tökéletes kibékülés. Nem borultunk egymás nyakába, és nem játszottuk el, hogy a veszekedés meg sem történt. De attól a naptól kezdve valami mégis elmozdult.
Katalin egyre gyakrabban kérdezett, mielőtt tanácsot adott volna. Néha megfeledkezett magáról, és olyankor mi emlékeztettük arra, miről beszéltünk azon a délutánon.
Gábor pedig többé nem kért elnézést azért, mert határokat húzott.
Néhány héttel később ugyanazt a zöld szoknyát vettem fel egy családi vacsorára.
Katalin észrevette. A pillantása egy másodpercre megállt a szoknya szegélyén, aztán egyszerűen az asztal felé fordult.
– Mindjárt kész a sütemény – mondta.
Gábor rám nézett, és az asztal alatt finoman megszorította a kezem. Én elmosolyodtam. A szoknya ugyanaz maradt.
De azon az estén, amikor a férjem kézen fogott, és velem együtt kilépett azon az ajtón, valami bennem végleg megváltozott: többé nem kellett hallgatnom csak azért, hogy béke legyen.
Gábor pedig megértette, hogy a szeretet néha nem nagy szavakban mutatkozik meg, hanem abban, hogy megfogja a felesége kezét, és vele együtt távozik.