…az üvegházról, amelyet júniusban bontottunk szét, aztán leadtuk ócskavasnak. Az további százötvenkétezer forint volt. Így együtt már kétmillió-ötvenkétezer. És ebben még nincs benne sem a benzin, sem a gyógyszer, sem a krumpli.
– Lilla – szólalt meg Petra feszengve. – Minek ezt most? Ő az anyánk. Csak nem akarsz számlát benyújtani neki?
– Nem nyújtok be semmit – feleltem. – Csak kimondom hangosan. Anya negyedórája mindenki füle hallatára rendelkezett egy házról, amelybe ez a pénz bele lett téve. Akkor talán nekem is jogom van ugyanígy, mindenki előtt beszélni róla.
Anyám arca sötétvörösre váltott.
– Én nem kértem tőled! Te csináltad magadtól az egészet!
– Így van – bólintottam. – Éppen ezért mondom el én is magamtól.
És akkor hirtelen eszembe jutott a villanyvezeték.
Anyám házában még valami régi, hatvanas évekből maradt alumíniumvezeték futott a falakban. A konyhai lámpa mindig hunyorgott, ha egyszerre ment a vízforraló és a hősugárzó. Egy helyi csoporton keresztül találtam egy brigádot, háromszáznegyvennégyezer forintban egyeztünk meg, és augusztus elején át is utaltam nekik nyolcvanezer forint előleget. A következő hétfőre volt megbeszélve, hogy jönnek.
Elővettem a telefonomat, kikerestem a brigádvezető számát. Kihangosítottam, aztán letettem a készüléket az asztalra, a salátástál és a kenyérkosár közé.
– Halló, Péter úr? Neszter Lilla vagyok, Szárazdról, a hétfői vezetékezés miatt. Lemondom a munkát. Az előleget, a nyolcvanezer forintot kérem visszautalni arra a kártyára, amelyikről küldtem.
A vonal túlsó végén pár másodpercig csend volt.
– Mi történt? Az anyag egy részét már megvettük.
– Ami fel van bontva, azt tartsák meg, ha nem tudják visszavinni. A maradékot kérem vissza. A háznak hamarosan másik gazdája lesz, vele majd megbeszélhetik.
– Értem. Holnapig küldöm.
Megnyomtam a hívás végét, és azonnal zsebre vágtam a telefont.
András lesütött szemmel bámulta az abroszt. Petra anyámat figyelte. Anyám engem nézett, és remegett a szája széle.
– De hát… azok a vezetékek tényleg régiek…
– Régiek – mondtam nyugodtan. – Háromszáznegyvennégyezer forint, anya. Petrának két gyereke van, majd megoldja.
Felálltam, mindenkinek jó étvágyat kívántam, és kimentem a kocsihoz. Senki nem próbált marasztalni. Csak Nóra néni ért utol a kapunál; finoman megfogta a kabátujjamat, és azt suttogta, hogy ezt talán nem így kellett volna, de azért ő megért engem.
A volán mögött még legalább öt percig ültem mozdulatlanul, anélkül hogy beindítottam volna az autót. A kezem nem remegett, teljesen nyugodt volt, a torkomban viszont valami kemény gombóc ült, és minden nyelés fájt.
Leengedtem az ablakot. A kerítés mögül tompa beszéd hallatszott: a társaság lassan visszarendeződött az asztal köré, valaki felnevetett, evőeszközök csörrentek. Odabent ment tovább az élet nélkülem is. És furcsa módon ez könnyebb volt, mint amire számítottam.
Otthon Gábor nem faggatott. Feltette a vizet teának, aztán csak annyit mondott, hogy szerdán pécsi fuvarja lesz, de bármelyik hétvégén eljön velem krumplit szedni.
Azt feleltem, még ráérünk. Egy hónap volt hátra a kiszedésig, a határnyi kis parcella nyugodtan maradhatott addig a földben.
Három héttel később Nóra néni hívott fel.
– Lilla, félre ne érts, nem pletykálni akarok. Azt hittem, te tudsz róla.
Szeptember tizenötödike volt, kedd este fél nyolc. Éppen hazaestem a műszakból, a kezemben kenyérrel teli zacskó, még a kabátomat sem vettem le.
– Miről kellene tudnom, Nóra néni?
– Hát arról, hogy mi Erzsébettel elmentünk a járási központba a közjegyzőhöz. Zoltán vitt be minket. Tizedikén. Erzsébet ott ült Petrával, papírokat írtak alá, a házról meg a telekről. Én majdnem két órát vártam rájuk a folyosón. A végén Erzsébet azt mondta, kész, elintézték, most már nyugodt lesz.
Nekidőltem az előszoba falának.
– Szeptember tizedikén?
– Igen. Már öt napja. Azt hittem, ezt ti családon belül megbeszéltétek.
Megköszöntem neki, letettem, és továbbra is ott álltam a folyosón, kezemben a zacskóval. Gábor kijött a konyhából, rám nézett, és egyetlen szó nélkül megértette.
– Átíratta?
– Tizedikén.
Halkan, félrefordulva káromkodott egyet. Levettem a kabátomat, felakasztottam, aztán bementem kezet mosni. Sokáig folyattam rá a vizet, talán három percig is, pedig már rég tiszta volt.
Az volt benne a különös, hogy nem lepődtem meg. Egyáltalán nem. Inkább olyan érzés volt, mintha valamiről végre lerántották volna a leplet, és pontosan az feküdt alatta, amit addig is kitapogattam a sötétben.
Szeptember tizenhetedikén, csütörtök este hétkor anyám telefonált.
Három hét óta először.
– Lillácskám, szervusz. Hogy vagy?
– Megvagyok.
– Szombaton gyere ki. Ideje kiszedni a krumplit, teljesen lefeküdt a szára. Ha tovább hagyjuk a földben, még megrohad.
Hallgattam.
– Petra meg András nem érnek rá, elrepültek Törökországba, még tavasszal foglalták az utat. A gyerekeket az anyósára hagyták. Én egyedül nem bírom kiszedni, tudod, milyen a derekam.
Továbbra sem szóltam.
– Lilla? Rossz a vonal?
– Nem, anya. Tökéletesen hallak. Szombaton megyek, nyolc körül ott leszek.
– Jól van, aranyom. Sütök majd neked krumplit.
Elégedetten bontotta a vonalat. A közjegyzőről egyetlen szót sem ejtett. Pontosan egy hét telt el azóta, hogy aláírták a papírokat, és anyám teljesen biztos volt benne, hogy nekem fogalmam sincs semmiről.
Akkor kattant bennem valami. Nem sértettség volt; az már megvolt áprilisban, júniusban, augusztusban is. Ez valami más volt. Hideg, tiszta és végleges.
Kimentem a garázsba. A rotációs kapa a fal mellett állt letakarva, április óta hozzá sem nyúlt senki. Töltöttem bele benzint, megnéztem a kapatagokat, meghúztam a szíjat. Péntek este Gábor szó nélkül feltolta az utánfutóra.
– Veled megyek – mondta.
– Nem. Egyedül megyek.
– Lilla.
– Gábor, egyedül. Így kell lennie.
Betett az utánfutóba húsz üres takarmányos zsákot, azokat, amelyeket a munkahelyemről hoztam, melléjük három vödröt. Aztán még gondolkodott egy kicsit, és hozzárakott további tíz zsákot is.
Szeptember tizenkilencedikén, szombaton reggel hatkor indultam el.
A hajnal áttetsző volt és csípős, a földek fölött köd ült, az úton alig járt valaki. Háromnegyed nyolckor fordultam le a földútra. A megereszkedett pántú kiskapunál leállítottam a motort, és még ültem egy keveset.
Anyám már az ajtóban várakozott, magán a régi steppelt kabátjával.
– Jaj, hoztad a gépet is! De ügyes vagy. Én már azt hittem, ásóval kell nekiesnünk.
– Géppel gyorsabb lesz – mondtam.