A polikarbonát lapokat meg behajigálták a fürdőház mögé. Hátha valakinek még jó lesz fóliasátornak.
– Ki szedte szét?
– Hát Petra meg András jöttek múlt vasárnap. Pavilont akarnak ide. Azt mondták, pont jó hely, estig odasüt a nap.
Ott álltam a szatyrokkal a kezemben. Kenyér, cukor, két doboz vérnyomáscsökkentő, amit a faluban nem lehet kapni.
Pavilon. Petrának. Annak a Petrának, aki évente háromszor ha beteszi ide a lábát.
– Anya, az az üvegház az enyém volt.
– Ugyan már, ne kezdd. Az én telkemen állt.
Ezzel mondta ki a lényeget. Teljes nyugalommal, mintha csak azt közölné, elfogyott a só. Az én telkemen. Akkor még nem sejtettem, hogy ez a néhány szó már mindent eldöntött.
Bementem, kipakoltam az asztalra, aztán elővettem a telefonomat. Petra június tizennyolcadikán posztolt képet: gerendák a fűben, András mérőszalaggal a kezében, alatta valami szöveg a vidéki idillről meg a friss levegőről. Tizenhét szívecske volt rajta.
Két nappal azelőtt tette ki, hogy én megérkeztem. A családi csoportban senki egyetlen sort sem írt.
Leültem az ablak melletti sámlira, és számolni kezdtem. Nem a pénzt, azt fejből tudtam. A szombatokat.
Kilenc éve majdnem minden szombaton kijárok ide. Oda-vissza kilencven kilométer, alkalmanként nagyjából kétezer-négyszáz forint benzin. És ebben nincsenek benne a szerdák, amikor a gyógyszereket hozom.
Ennyi idő alatt tetőt cseréltettem neki, kutat fúrattam, kazánt szereltettem, rendbe hozattam a kerítést a kapuval együtt. Nem vezettem róla könyvelést, de az ember emlékszik az összegekre, mert a saját fizetéséből tűntek el.
Az üvegházat pedig egyetlen vasárnap alatt szétszedték. Még egy telefont sem kaptam.
– Lilla, kérsz teát? – kiáltott ki anya az előszobából.
– Nem.
Megnyitottam a banki alkalmazást. A fizetéseknél kilenc éve ott sorakozott két állandó megbízás ehhez a címhez: villany és gáz. Havonta kilencezer-hatszáz forint, télen néha több.
Az ujjam egy pillanatig a gomb fölött maradt. Aztán megnyomtam.
Kikapcsolás. Jóváhagyás.
Az egész nem tartott tovább tizenöt másodpercnél. A képernyő villant, a megbízások átkerültek az archívumba, az aktív tételek között pedig üres lett a lista.
Anya bejött a teáskannával, és meglátta, hogy a telefonomat nézem.
– Mi az, már megint a munkahelyed zaklat?
– Nem. Levettem magamról a számláidat.
– Miféle számlákat?
– A villanyt és a gázt. Kilenc éve az én kártyámról mentek. Mostantól nem mennek.
Nagyon óvatosan letette a kannát a tűzhelyre, aztán felém fordult.
– És én akkor miből fizessem? Nyugdíjból élek.
– Ahogy mindenki más. A boltban van terminál. Vagy szólj Petrának. Ha pavilonra van pénze, erre is akad.
– Petra hogy jön ide?
– Úgy, hogy a pavilon az övé. És az én üvegházam helyére kerül.
Anya nem válaszolt. Leült a másik sámlira, és kifelé bámult, pontosan arra a négy betontuskóra.
– Rosszindulatú lettél – mondta végül.
– Nem, anya. Csak elfáradtam.
Nem vitatkoztam tovább. A gyógyszereket kitettem a hűtő tetejére, hogy biztosan észrevegye, aztán hazamentem.
Otthon Gábor épp akkor ért vissza az útról. Trikóban ült a konyhában, és egyenesen a serpenyőből evett. Elmondtam neki az üvegházat is, a számlákat is.
Letette a villáját.
– Holnap kimegyek, és megmondom nekik a magamét.
– Nem mész.
– Lilla, kilenc éve fejnek téged.
– Gábor, ő az anyám. Ezt nekem kell elrendeznem.
Rám nézett, hallgatott egy darabig, aztán bólintott. Aznap este már nem hoztuk szóba. Bekapcsoltunk valami filmet, én a felénél elaludtam, és megjegyzem, régen aludtam olyan jól.
A júliusi számlákat anya maga rendezte. Nórától tudtam meg.
Augusztusban aztán eljött anya születésnapja. Hetvenegy éves lett. Oda muszáj volt kimennem.
Augusztus huszonharmadikán, vasárnap, délután kettőkor ültünk asztalhoz.
Összejött vagy tizenkét ember: az unokatestvérem a férjével, Katalin néni a szomszéd faluból, Nóra néni, meg az utca végéről a szomszédok. Petra Andrással és a gyerekekkel érkezett, csinosan, bonbonos dobozzal és celofánba csomagolt krizantémcsokorral.
Az asztalt épp az új pavilon alá rakták. Szép lett, ezt el kell ismerni. Világos fa, áttetsző hullámtető, körben kis lámpások.
Én egy elektromos hátmelegítőt vittem anyának, meg egy új vízforralót a régi, csöpögő helyett. Letettem mindkettőt az előszobában, és nem szóltam róla.
Már mindenki ült, amikor anya felemelte a poharát.
– Köszönöm, hogy eljöttetek. Szeretnék valamit mondani, amíg itt vagytok mindannyian.
A beszélgetés elhalt. Petra mosolygott, és megigazította a gyerekek tányérját.
– Úgy döntöttem, a házat Petrára íratom. Hogy később ne legyen vita, ne kelljen osztozkodni. Petráéknál két gyerek nő fel, nekik majd kell a hely, Lilláék meg Gáborral úgyis lakásban vannak. Meg hát Lillának nincs is kire hagynia.
Olyan csend lett, amilyen falun szokott lenni, amikor még a kutyák is elhallgatnak.
Katalin néni a salátába meredt. Nóra néni lesütötte a szemét, és a terítőt kezdte igazgatni. Petra finoman rátette a kezét anya csuklójára.
– Anya, ezt most miért? Ünnep van.
Én pedig ültem, és éreztem, hogy ég a fülem. Nem az arcom. A fülem, pont úgy, mint gyerekkoromban a táblánál.
Lillának nincs senkije. Apám tizenkét éve meghalt, én meg kilenc éve minden szombaton itt vagyok. Negyvennégy éves vagyok, és több mint négyszáz szombatot hagytam ebben az udvarban. És ezek szerint nekem nincs senkim.
Letettem a poharamat anélkül, hogy ittam volna belőle.
– Anya, akkor számoljunk egy kicsit. Ha már ezt mindenki előtt jelentetted be.
– Mit számoljunk? – ráncolta a homlokát.
– A tető. Kétezer-huszonegyben, hétszázhúszezer forint, a járási központból jött a brigád. A kút a szivattyúval, kétezer-huszonháromban, háromszáznyolcvanezer. A kazán és a csövek tavaly, ötszázhatvanezer. A kerítés a kapuval együtt kétszáznegyvenezer. Ez eddig egymillió-kilencszázezer forint, anya.
Az asztalnál már senki sem evett.
– És akkor még nem beszéltem az üvegházról.