Deszkákat fektettem le, azon toltam le a rotációs kapát, hagytam egy kicsit bemelegedni, aztán nekimentem vele a kertnek. Határnyi nem volt, de azért megvolt a maga mérete: hat ár, huszonkét sor. A krumpli szára már sárgán, harmattól átázva feküdt a földön.
Két órán át dolgoztam. A gép szépen vitte a sort, egyenletesen forgatta ki a gumókat. Anyám eleinte mögöttem járt, vödrökbe szedte, amíg a dereka bírta, később leült a tornácra, és onnan figyelte az egészet.
Abban az évben különösen szép lett a termés. Nagy szemű, sima, tiszta krumpli, nálunk könnyű, homokos a föld, jól engedi magát.
Negyvenöt vödör lett belőle. Mindet megszámoltam, miközben zsákokba borogattam.
Fél tizenegyre az egész terület fel volt szedve. A krumpli a napon kicsit megszikkadt, a megtöltött zsákok pedig sorban álltak a barázda mellett. Anyám kihozott nekem egy bögre teát, és letette egy fejre fordított ládára.
– Na, ezzel megvolnánk – mondta. – Most már csak le kell hordani a pincébe. Négy vödröt hagyj nekem fent az előtérben, majd átválogatom.
Én pedig elkezdtem felrakni a zsákokat az utánfutóra.
Az elsőt. A másodikat. Az ötödiket. Anyám egy ideig szó nélkül nézte. A nyolcadiknál felállt.
– Lilla. Hová viszed?
– Haza.
– Hogyhogy haza?
– Úgy, anya. Kocsival. Nyárason át, aztán a főúton.
– Megbolondultál? Hiszen ez az én krumplim!
Letettem a zsákot, és kiegyenesedtem. A karom könyékig földes volt, a sár már száraz kéregként tapadt rám.
– Nem, anya. Ez az én krumplim. A vetőgumó az enyém volt, én válogattam át a saját garázsomban. Én ültettem el április huszonötödikén, tizenegy vödörrel. Én töltögettem. És most én szedtem fel, a saját gépemmel, amit a saját pénzemen vettem.
– De hát a föld…
– A föld pedig már nem a tiéd. Hanem Petráé. Szeptember tizedikén mindent aláírtatok a közjegyzőnél, csak nekem elfelejtettetek szólni.
Anyám kinyitotta a száját, aztán be is csukta. Még csak azt sem kérdezte meg, honnan tudom. Ott állt az utánfutó mellett, kicsinek és összeroskadtnak tűnt, és a köténye szélét gyűrögette.
– Hát de… Petrának… neki ott vannak a gyerekek…
– Petrának ott a föld. Akkor majd Petra hoz krumplit is. Vagy vesz. A boltban sem adják ingyen.
Felpakoltam a többi zsákot is. Negyvenkét vödörnyi került az utánfutóra, ponyva alá, keresztben leszorítva hevederekkel. Három vödröt felvittem a tornácra, és szépen egymás mellé raktam az ajtó mellé.
– Ez a tiéd. Újévig elég lesz, ha levesbe mindig csak két szem krumplit teszel. Utána majd hozzon Petra, neki nagyobb autója van, mint nekem.
Anyám a három vödröt nézte, és nem szólt semmit.
– Te erős vagy, neked ez nem teher – mondtam halkan. – Mindig ezt mondtátok, anya. Én csak leteszem végre azt, ami nem az enyém.
Kivettem a zsebemből a kulcscsomót, leakasztottam róla ennek a háznak a kulcsát, és átmentem az út túloldalára Nóra nénihez. Persze látta az egészet az ablakból, ebben biztos voltam.
– Nóra néni, kérem, tegye el. Adja majd oda Petrának, ha legközelebb jön. Legyen a ház kulcsa annál, akié a ház.
Nóra néni két kézzel vette át, úgy, ahogy az ember valami idegen és kellemetlen tárgyat fog meg.
– Lillám, de hát anyáddal mi lesz így…
– Anyám a lányával van. Azzal, akinek a házat adta.
Beültem a volán mögé, és kihajtottam a földútra. A megrakott utánfutóval nehezen ment az autó, a kátyúknál oldalra rántott, harmincnál gyorsabban nem is mertem haladni.
A visszapillantóban még látszott az udvar. A világos kis lugas, a felszedett, üres föld a barázdákkal, és anyám a tornácon, a három vödör mellett. Steppelt kabát, kötény, leengedett karok.
A falu szélénél elvettem a gázt.
Ott szúrt belém először. Egyetlen rövid, éles mozdulattal, valahol a bordáim alatt: hetvenegy éves, egyedül abban a házban, előtte a tél, a konyhában villogó lámpával.
A főútra vezető kanyarnál félreálltam, és egy percig csak ültem, vettem a levegőt.
Hagyhattam volna tíz vödröt is. Vagy el sem kellett volna mennem. Mondhattam volna, hogy nem érek rá, nem tudok, oldják meg.
Aztán mégis sebességbe tettem az autót, és továbbindultam. Egészen hazáig egyszer sem néztem bele a tükörbe.
Otthon Gáborral sötétedésig pakoltuk le az utánfutót. Ő hordta a zsákokat a garázs alatti pincébe, én közben válogattam, félretettem a sérült szemeket. Vacsorázni már csak este kilenc körül ültünk le, a konyhában, gyorsan és szótlanul.
Éjjel négykor felébredtem. Feküdtem egy darabig, hallgattam a hűtő zúgását, aztán felkeltem, felöltöztem, és kimentem a garázsba.
Hatig ott válogattam a krumplit ládákba. A nagy szeműt külön, az aprót vetőnek.
A kezem dolgozott, a fejemben pedig csend volt. Kilenc év óta először igazi csend.
Eltelt egy hónap.
Október vége lett. A faluban már fűtenek, reggelente vékony jéghártya ül a pocsolyákon. Mindezt Nóra néni meséli el nekem, hetente egyszer felhív, és mindig azzal kezdi, hogy ő aztán nem pletykál.
Szárazréten most az a történet járja, hogy a nagyobbik lány az utolsó szemig kifosztotta az anyját. Mindent felszedett, elvitt, és a szegény öregasszonynak csak három vödör krumplit hagyott. Katalin néni Nyárasról állítólag azt mondta, ilyesmit még a másvilágon sem lehet lemosni magáról az embernek.
Anyám nem keres. A villany- és gázszámlát Petra fizeti, késve ugyan, de rendezi. A vezetéket viszont továbbra sem cserélték ki a házban. Petra azt mondta anyámnak, majd tavasszal foglalkozik vele, amikor könnyebb lesz a pénzzel. A konyhai lámpa most is pislog, ha bekapcsolják a vízforralót.
Petra küldött nekem egy két és fél perces hangüzenetet. Negyedik hete ott van a telefonomon meghallgatás nélkül. Nem törlöm ki, de nem is nyitom meg.
Gábor felajánlotta, hogy menjünk el, beszéljük meg emberi módon, még a szabadnapját is átszervezte volna miatta. Nem mentem. És elsőként telefonálni sem fogok, pedig kilenc éven át minden pénteken én hívtam anyámat.
A krumpli most a garázspincében van. Egy részét odaadtam a lányoknak az állomáson, két zsákot elvittem annak a takarítónőnek, akinek három gyereke van.
Annak a háznak a kulcsa már nincs nálam. És akárhogy forgatom magamban, akkor könnyebbültem meg igazán, amikor odaadtam Nóra néninek.
Csak egyetlen dolog nem fér el bennem azóta sem. Az a három vödör a tornácon: igazságosan mértem ki kilenc évért és ötszáztizenháromezer forintért? Vagy mégis túl messzire mentem, és egy hetvenegy éves anyának többet kellett volna hagynom?