Már jó pár hónapja jelezték, hogy szívesen megvennék az ingatlant.
Akkor nemet mondtam.
Most viszont igent.
– Készpénzzel fizetnek – közölte András. – Nem húzódna el az ügy. A berendezéssel együtt kérik a házat.
– Pont erre van szükségem – mondtam.
A tekintete a mellettem szundító kisbabára siklott.
– Biztosan ezt akarod?
Lenéztem a lányom pici ujjaira, amelyek görcsösen kapaszkodtak a takaró szegélyébe.
– Gábor az esőben hagyott egy frissen szült nőt és egy háromnapos újszülöttet – feleltem csendesen. – Közben a családja az én ékszereimben parádézik a nyaraláson. Úgyhogy igen, András. Ennél biztosabb még soha semmiben nem voltam.
Ezután minden felgyorsult.
Aláírtam, amit alá kellett.
Engedélyeztem az utalásokat.
Költöztetőket szerveztem.
A saját dolgaimat, a gyerekszoba bútorait, a jogi papírjaimat, a családi fotókat és a nagymamám zongoráját átszállíttattam abba a sorházba, amelyet már hónapokkal korábban, teljes csendben megvettem.
A többi ott maradt.
A kanapék, amelyeket az anyósa annyira szeretett.
Az étkezőasztal, amellyel Gábor minden vendég előtt hencegett.
A vendégszoba, amelyet a húga úgy használt, mintha ingyenes szállodai lakosztály lenne.
Hadd ringassák csak magukat abban a hitben, hogy a kastély az övék.
A hatodik napon András újra felhívott.
– Megérkezett az összeg – mondta. – Az adásvétel lezárult.
Egy pillanatra lehunytam a szemem.
– Vagyis a ház elkelt?
– Igen. Már nem a te tulajdonod.
Aznap este Gábor jelentkezett telefonon.
– Lilla – szólalt meg hideg hangon –, ha hazaérek, nagyon komolyan el fogunk beszélgetni.
– Igen – válaszoltam halkan. – Ebben biztos vagyok.
3. RÉSZ
Napbarnítottan, jókedvűen, márkás bőröndöket maguk után húzva tértek vissza, mintha egyenesen a saját palotájuk kapujához érkeztek volna.
Én az utca másik oldalán ültem András autójában, és onnan figyeltem őket.
A kislányom mellettem aludt, biztonságban.
Gábor lépett elsőként a kapukódos panelhez.
Beütötte a számokat.
A lámpa pirosra váltott.
Újra próbálkozott.
Megint piros.
Az anyja türelmetlenül arrébb tolta.
– Biztosan rosszul emlékszel rá.
Komótosan bepötyögte a kódot.
A jelzés ismét piros lett.
Ekkor azonban a bejárati ajtó kinyílt.
Egy biztonsági őr jelent meg a küszöbön, mögötte pedig egy szürke kosztümöt viselő nő állt, iratmappával a kezében.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte higgadt udvariassággal.
Gábor homloka összerándult.
– Igen. Azonnal hagyja el a házamat.
A nő lenézett a dokumentumokra, majd vissza rá.
– Ez az ingatlan múlt péntek óta a Komárom Medical Housing Group tulajdonában áll.
Gábor anyjának minden szín kifutott az arcából.
Gábor úgy meredt rá, mintha nem értette volna a szavakat.
– Ez képtelenség.
Ekkor kiszálltam az autóból.
A nevetésük egyetlen pillanat alatt elnémult.
– Lilla – mondta Gábor mély, feszült hangon.
Lassan odamentem hozzájuk. A testem még gyenge volt, a fáradtság még ott ült minden mozdulatomban, de belül olyan nyugalmat éreztem, amilyet régóta nem.
Gábor a ház felé bökött.