– Mit műveltél? – kérdezte rekedten.
A szám sarkában halvány mosoly jelent meg.
– Megváltam az otthonomtól.
Az anyja úgy kapott levegő után, mintha arcul ütötték volna.
– A… te otthonodtól?
– Pontosan – bólintottam. – Attól, amelyet még az esküvőnk előtt vásároltam. Egyedül az én nevemen szerepelt. Ráadásul a vagyonjogi megállapodás is különvagyonként rögzítette. Tudod, az a szerződés, amit Gábor aláírt anélkül, hogy egyetlen sort is végigolvasott volna.
Gábor arcán megfeszült minden izom.
– Ezt nem tehetted volna meg.
– Dehogynem – mondtam halkan. – Amit viszont te nem tehettél volna meg, az az, hogy a feleségedet és a pár napos kisbabádat kiteszed az esőbe, mintha idegenek lennénk.
A húga élesen felcsattant:
– Mi itt élünk!
Ránéztem, és nem emeltem fel a hangomat.
– Nem. Ti időről időre beköltöztetek ide, amíg a vásárlásaitok között pihenőt tartottatok.
Az ingatlankezelő ekkor egy lépést tett feléjük, és hivatalos hangon megszólalt:
– Negyedórájuk van arra, hogy elhagyják az ingatlant.
Az anyósom szeme tágra nyílt.
– De az ebédlőasztalom!
– Az az én tulajdonom volt.
– A hálószobabútorom!
– Az is.
Gábor fenyegetően közelebb húzódott.
– Lilla, ne játssz velem.
Abban a pillanatban András is kiszállt az autóból. Egy vastag iratmappa volt a kezében, és olyan nyugodtan beszélt, mintha csak egy tárgyalóteremben állna.
– Gábor úr, erősen ajánlom, hogy ne próbálja megfélemlíteni az ügyfelemet. Nálunk vannak az adásvételi iratok, az önök üzeneteinek mentései, a kizárás körülményeit igazoló bizonyítékok, továbbá azok a fényképek is, amelyeken az édesanyja Lilla biztosított ékszereit viseli, engedély nélkül.
Gábor húga ösztönösen a csuklójához kapott.
A karkötő még mindig ott csillogott rajta.
Nem telt bele sok idő, és egy rendőrautó lassított le a ház előtt.
Gábor anyja hitetlenkedve suttogta:
– Te hívtad ki őket?
– Nem – feleltem. – Az új tulajdonos. Én mindössze elmondtam, mi történt.
Most először nem maradt ajtó, amelyet indulatosan bevághattak volna maguk mögött.
Nem volt több szoba, ahová visszavonulhattak.
És nem létezett már ház sem, amelyben ők diktálták a szabályokat.
A bőröndjeik egymás mellett álltak a járda szélén.
Gábor arca egyszerre lett dühös és könyörgő.
– Lilla, kérlek. Közös gyerekünk van.
Nem fordítottam el a tekintetem.
– Nem – mondtam csendesen. – Nekem van gyermekem. Neked pedig a döntéseid következményei maradtak.
Három hónap múlva a kislányommal már egy napfényes, otthonos sorházban laktunk. Fehér függönyök lengtek az ablakban, a padló meleg volt a talpunk alatt, és volt egy gyerekszoba, amelyet senki sem vehetett el tőlünk.
A válás addigra elindult a maga útján.
Gábor egy olcsó motelben húzta meg magát, heti díjas szobában.
Az anyja hitelkártyái rég elérték a keretet.
A húga pedig sorra hirdette meg az interneten a márkás táskáit.
Az anyja mindenkinek azt mondogatta, hogy én romboltam szét a családot.
Lehet, hogy bizonyos értelemben igaza volt.
Csakhogy vannak családok, amelyek nem menedéket jelentenek, hanem aranyozott rácsok mögé zárt börtönt.
És azon a napon, amikor Gábor átírta a belépőkódot, azt hitte, kizár engem az életemből.
Sosem értette meg, hogy valójában akkor engedett szabadon.