Ingatlanjoggal foglalkozó ügyvéd voltam.
Gábor gondtalan, kényelmes életének jelentős részét én raktam össze: szerződésekkel, záradékokkal, aláírt megállapodásokkal és olyan iratokkal, amelyekbe ő soha, egyetlen pillantást sem volt hajlandó vetni.
És az a ház, amelyet az anyja fennhangon csak „a családi birtokunkként” emlegetett, valójában egyetlen percig sem volt Gábor tulajdona.
Nem az épület.
Nem a kapu kulcsa.
Nem a kert.
Még egy tenyérnyi darab sem belőle.
A telefonomért nyúltam, miközben a kislányom változatlanul mélyen aludt a karjaimban, és felhívtam az asszisztensemet, Nórát.
– Lilla? – szólt bele feszülten. – Neked most nem pihenned kellene?
A laptopom pirosan villogó billentyűzetére szegeztem a tekintetem.
– De – mondtam halkan, minden sietség nélkül. – De előbb szükségem van a tulajdoni lapra. Vedd elő a teljes aktát, keresd meg András Lee-t, és derítsd ki, hogy a készpénzes vevője még mindig komolyan gondolja-e.
Nóra egy pillanatra elnémult.
Aztán óvatosan megkérdezte:
– A komáromi házról beszélünk?
– Arról.
A hangom szilárd maradt.
– Eladom.
2. RÉSZ
Másnap hajnalban egy néma, idegen hotelszobában tértem magamhoz. A kislányom mellettem feküdt, apró mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt.
A testem minden porcikája sajgott. Már az is erőfeszítésbe került, hogy felüljek. Mégis, amikor kinyitottam a laptopot, az ujjaim biztosan mozogtak a billentyűk fölött.
Nóra addigra mindent átküldött, amire szükségem volt: a tulajdonjogi kivonatot, a jogi átvilágítás anyagait, az adózási nyilvántartásokat és a vásárláshoz kapcsolódó összes korábbi dokumentumot.
Minden egyes papíron ugyanaz a név állt.
Lilla Elise Monroe.
Egyedüli tulajdonos.
A vásárlás a házasságkötés előtt történt.
Ráadásul az ingatlanra házassági vagyonjogi szerződés is vonatkozott. Gábor annak idején gondolkodás nélkül firkantotta alá, mert meg volt győződve róla, hogy az ilyen megállapodások kizárólag a vagyonos férfiakat védik a kapzsi nőktől.
Eszébe sem jutott, hogy kettőnk közül nekem volt több veszítenivalóm.
Délelőtt 9:12-kor üzenetem érkezett tőle.
Egy képet küldött az üdülőből.
Az anyja egy hófehér napernyő árnyékában ült, a csuklóján az én gyémánt karkötőmmel.
Az üzenet rövid volt:
– Remélem, találtál magadnak valami helyet. Talán legközelebb megtanulod, hogyan kell tisztelettel viselkedni.
Nem telt bele sok idő, és a húga bevett egy családi csoportbeszélgetésbe is.
Az anyja azt írta, hogy az a nő, aki még szülés után sem képes békét teremteni maga körül, méltatlan arra, hogy otthont tartson fenn.
A húga nevető emojikkal megjegyezte, hogy Gábornak jobban tenné, ha a házat minél előbb az anyjuk nevére íratná, mielőtt én mindent romba döntök.
Gábor csak ennyit válaszolt:
– Ha hazaértünk, elintézem.
Nem írtam vissza semmit.
A hallgatás különös dolog. A gőgös emberek rendszerint engedélynek értelmezik, és ettől még vakmerőbbé válnak.
Dél körül András Lee megjelent a hotelben egy vastag iratcsomóval.
Az ügyfele egy magán-egészségügyi társaság volt, komoly vételi szándékkal.