Akkoriban még elutasítottam őket.
Most viszont rábólintottam az ajánlatra.
– Készpénzben fizetnek – közölte Balázs. – Nem húzzák az időt. A berendezést is egyben átveszik.
– Pont erre van szükségem – mondtam.
A tekintete a karomban alvó kisbabára siklott.
– Eszter, biztosan ezt akarod?
Lenéztem a lányom pici ujjaira, amelyek görcsösen kapaszkodtak a takaró szegélyébe.
– Gábor az esőben hagyott egy frissen szült nőt a háromnapos újszülöttjével – feleltem. – A rokonai pedig közben az én ékszereimben parádéznak a nyaraláson. Igen, Balázs. Ennél biztosabb még soha semmiben nem voltam.
Ezután minden szinte rohant előre.
Aláírtam az adásvételi papírokat.
Engedélyeztem a pénzmozgásokat.
Költöztetőket hívtam.
A saját ruháimat, a baba holmijait és bútorait, a hivatalos dokumentumaimat, a családi albumokat, valamint a nagymamám zongoráját átvitettem abba a sorházba, amelyet már hónapokkal korábban, csendben megvettem.
A többi tárgyat ott hagytam.
Maradtak a kanapék, amelyekért Gábor anyja annyira rajongott.
Maradt az étkezőasztal is, amellyel Gábor minden alkalommal kérkedett.
És maradt a vendégszoba, amelyet a húga úgy használt, mintha fizetés nélküli szállodai lakosztály lett volna.
Hadd ringassák magukat abba a hitbe, hogy a palota az övék.
A hatodik napon Balázs újra felhívott.
– Beérkezett az összeg – mondta. – Az ügylet hivatalosan lezárult.
Egy pillanatra lehunytam a szemem.
– Vagyis a ház elkelt?
– Igen. Már nem a te tulajdonod.
Még ugyanazon az estén Gábor jelentkezett telefonon.
– Eszter – szólalt meg jeges hangon –, ha hazaértem, nagyon komolyan el kell beszélgetnünk.
– Persze – válaszoltam csendesen. – Neked biztosan.
3. RÉSZ
Lebarnulva, hangosan nevetgélve, drága bőröndöket vonszolva érkeztek meg, mintha valóban a saját kastélyuk kapujához térnének vissza.
Én az utca másik oldaláról néztem végig mindezt Balázs autójából.
A kislányom mellettem aludt, biztonságban.
Gábor lépett elsőként a kapukódos panelhez.
Beütötte a számokat.
A jelzőfény pirosra váltott.
Újra próbálkozott.
Megint piros.
Az anyja türelmetlenül félrelökte.
– Biztosan rosszul emlékszel rá.
Ő maga pötyögte be lassan a kódot.
A fény ismét piros lett.
Ekkor azonban feltárult a bejárati ajtó.
Egy biztonsági őr állt meg a küszöbön, mögötte pedig egy szürke kosztümös nő jelent meg, iratmappával a kezében.
– Miben segíthetek? – kérdezte kimért udvariassággal.
Gábor homloka összerándult.
– Abban, hogy azonnal távozik a házamból.
A nő lenézett a dokumentumaira, majd nyugodtan válaszolt:
– Ez az ingatlan múlt péntek óta a Hillcrest Medical Housing Group tulajdonában áll.
Gábor anyjának minden szín kifutott az arcából.
Gábor úgy meredt rá, mintha nem értette volna a szavakat.
– Ez képtelenség.
Ekkor kiszálltam az autóból.
A nevetgélés egyetlen pillanat alatt elnémult.
– Eszter – mondta Gábor mély, feszült hangon.
Lassan odamentem hozzájuk. A testem még nem épült fel teljesen, kimerült voltam, de belül olyan nyugalom ült meg bennem, amilyet korábban soha nem éreztem.
Gábor a ház felé mutatott.