– Mégis mit műveltél? – préselte ki magából.
A szám sarkában halvány mosoly jelent meg.
– Megváltam az ingatlanomtól.
Az anyja úgy kapott levegő után, mintha pofon ütötték volna.
– A te ingatlanodtól?
– Pontosan – bólintottam. – Az enyémtől. Még az esküvőnk előtt vásároltam. Egyedül az én nevemen szerepelt. Ráadásul a házassági vagyonjogi szerződés külön is megvédte. Tudod, az a papír, amit Gábor úgy írt alá, hogy bele sem nézett.
Gábor arcán megkeményedtek a vonások.
– Ehhez semmi jogod nem volt.
– De, volt – feleltem csendesen. – Amihez neked nem volt jogod, az az, hogy a feleségedet és a néhány napos kisbabádat kint hagyd az esőben.
A húga dühösen közbevágott:
– Mi itt élünk!
– Nem – fordultam felé. – Ti legfeljebb néha itt aludtatok, amikor két vásárlókörút között kényelmesebbnek tűnt.
Az ingatlankezelő ekkor hivatalos hangon megszólalt:
– Negyedórájuk van arra, hogy elhagyják a magánterületet.
Gábor anyjának tágra nyílt a szeme.
– Az ebédlőasztalom!
– Az is hozzám tartozott.
– A hálószobabútorom!
– Az szintén.
Gábor tett felém egy lépést, a hangja fenyegetően lehalkult.
– Eszter, ne játssz velem.
Ebben a pillanatban Balázs is kiszállt a kocsiból. A kezében vastag iratmappa volt.
– Levente úr – mondta higgadt, tárgyilagos hangon –, erősen ajánlom, hogy ne próbálja megfélemlíteni az ügyfelemet. Nálunk vannak az adásvételi iratok, az üzeneteikről készült képernyőfotók, a kizárásra vonatkozó bizonyítékok, továbbá azok a felvételek is, amelyeken az édesanyja engedély nélkül viseli Eszter biztosított ékszereit.
Gábor húga ösztönösen a másik kezével takarta el a csuklóját.
A karkötő azonban még mindig rajta csillogott.
Nem telt bele néhány perc, egy rendőrautó gördült a ház elé.
Gábor anyja hitetlenkedve suttogta:
– Te hívtad ki őket?
– Nem – válaszoltam. – Az új tulajdonos értesítette a rendőrséget. Én mindössze elmondtam, mi történt.
Ezúttal nem maradt ajtó, amit dühből bevághattak volna maguk mögött.
Nem volt többé szoba, ahová visszahúzódhattak.
És nem létezett már az a ház sem, amely fölött uralkodhattak.
A bőröndjeik egymás mellett álltak a járdaszegélyen.
Gábor arca eltorzult a kétségbeeséstől, amikor rám nézett.
– Eszter, kérlek. Közös gyerekünk van.
Álltam a tekintetét.
– Nem – mondtam nyugodtan. – Nekem van gyermekem. Neked pedig következményeid vannak.
Három hónappal később a kislányommal már egy napfényes, otthonos sorházban laktunk. Fehér függönyök lengtek az ablakok előtt, a padló melegen tartotta a talpunkat, és volt egy gyerekszoba, amelyet senki nem vehetett el tőlünk.
A válás ügye elindult.
Gábor egy olcsó motelben húzta meg magát, hetente fizetett szobában.
Az anyja hitelkártyáin egyetlen forintnyi keret sem maradt.
A húga pedig sorra tette fel az internetre a drága tervezői táskáit.
Gábor anyja mindenkinek azt hajtogatta, hogy én romboltam szét a családot.
Lehet, hogy a maga módján igaza volt.
Csakhogy vannak családok, amelyek nem otthonok, hanem csillogó csillárokkal feldíszített börtönök.
Azon a napon, amikor Gábor átírta a belépőkódot, biztos volt benne, hogy kizárt engem az életéből.
Azt azonban soha nem értette meg, hogy valójában akkor engedett szabadon.