A némaságomat úgy értelmezték, mintha belenyugodtam volna, hogy ők dirigáljanak.
Csakhogy ingatlanjoggal foglalkoztam.
Gábor kényelmes, gondtalan életének jelentős részét én raktam össze: szerződésekkel, ellenjegyzett papírokkal, aláírásokkal és olyan iratokkal, amelyekbe ő soha, egyetlen percre sem mélyedt bele.
És az a ház, amelyet az anyja olyan fennkölten emlegetett „családi birtokként”, valójában soha nem volt Gáboré.
Nem az épület.
Nem a kapukulcs.
Nem a kert végében álló öreg fák.
Még egy tenyérnyi föld sem.
A kislányom továbbra is álmosan simult a karomba, amikor felhívtam az asszisztensemet, Nórát.
– Eszter? – szólt bele feszült hangon. – Neked most nem pihenned kellene?
A telefonom világító képernyőjére meredtem.
– De – mondtam higgadtan. – Csak előbb kérd ki a tulajdoni lapot, keresd meg Balázst, és tudd meg, hogy az a készpénzes érdeklődője még mindig komolyan gondolja-e a vásárlást.
A vonal túlsó végén néhány másodpercre teljes csend lett.
Aztán óvatosan megkérdezte:
– A Hillcrest-házról beszélünk?
– Arról – feleltem.
A hangomban nem volt repedés.
– El fogom adni.
2. rész
Másnap reggel egy hotelszoba tompa csöndjében tértem magamhoz. A kisbabám mellettem szuszogott, békésen, mit sem sejtve abból, hogy az életem előző este darabokra hullott.
A testem sajgott. Minden mozdulat erőfeszítésbe került. Mégis, amikor felnyitottam a laptopot, az ujjaim biztosan mozogtak a billentyűk fölött.
Nóra addigra már átküldött mindent, amire szükségem volt: a tulajdoni lapot, a jogi összefoglalókat, az adózási adatokat, a vételi dokumentumokat és az ingatlan előtörténetét.
Minden egyes papíron ugyanaz a név állt.
Eszter Elise Kinga.
Egyedüli tulajdonos.
A házasságkötés előtt szerzett vagyon.
Ráadásul a házat házassági vagyonjogi szerződés is védte. Gábor annak idején gondolkodás nélkül írta alá, mert meg volt győződve róla, hogy az efféle megállapodások csak a tehetős férfiakat óvják meg a pénzre éhes asszonyoktól.
Fel sem merült benne, hogy kettőnk közül éppen én kockáztattam többet.
Délelőtt 9:12-kor üzenet érkezett tőle.
Egy üdülőhelyen készült fotót küldött.
Az anyja hófehér napernyő árnyékában üldögélt, a csuklóján az én gyémánt karkötőmmel.
Alatta ennyi állt:
– Remélem, találtál valami szállást. Talán legközelebb megtanulod, hogyan kell tiszteletet mutatni.
Nem sokkal ezután a húga bevett egy családi csoportbeszélgetésbe is.
Az anyja azt írta, hogy az a nő, aki még szülés után sem képes nyugalmat teremteni maga körül, nem való otthonteremtésre.
A húga nevetgélve hozzátette, hogy Gábornak jobb lenne minél előbb az anyjuk nevére íratni a házat, mielőtt én mindent romba döntök.
Gábor válasza tömör volt:
– Ha hazaértünk, elintézem.
Nem írtam vissza.
A hallgatás veszélyes csapda: az öntelt emberek gyakran azt hiszik tőle, hogy már nyertek.
Dél körül Balázs megjelent a hotelben egy vastag iratcsomóval a kezében.
A vevője egy magán-egészségügyi társaság volt, amelynek már korábban is felkeltette az érdeklődését az ingatlan.