Három nappal azután, hogy világra hoztam a kislányomat, hazatértem vele a karomban — és a bejáratnál jött a hidegzuhany: a férjem lecserélte az otthonunk belépőkódját. Nem sokkal később az is kiderült, hogy ő közben a családjával elutazott pihenni.
Én pedig nem kiabáltam.
Amíg ők egy vízparti luxusszálló teraszán italokat kortyolgattak, és gondtalanul süttették magukat, én csendben eladtam azt az ingatlant, amelyről azt képzelték, hogy az övék.
A zár panelje pirosan felvillant, amikor beütöttem a megszokott számokat.
A tornácon álltam, szakadó esőben. A testem még sajgott a szüléstől, a varratok minden mozdulatnál húzódtak a ruhám alatt, a párnapos kislányom pedig békésen szuszogott a mellkasomhoz simulva. A kórházi táskám a duzzadt bokáim mellett ázott.
Ezt a házat én fizettem ki.
És Gábor egyszerűen kizárt belőle.
Először felhívtam.
Nem vette fel.
Másodszor is próbáltam.
A harmadik hívásnál végre beleszólt. Valahonnan a háttérből nevetés szűrődött át.
– Gábor – mondtam halkan, szinte suttogva, nehogy felébresszem a babát. – Nem enged be a kód.
Pár pillanatig semmit sem felelt.
Aztán meghallottam az anyja hangját. Éles volt, fölényes, és tele rosszindulatú élvezettel.
– Ó, szóval ott ácsorog az ajtó előtt?
Gábor olyan fáradtan sóhajtott, mintha én zavarnám meg az ő nyugalmát.
– Lecseréltem.
A torkom összeszorult.
– Amíg én a kórházban voltam, megváltoztattad a belépőkódot?
– Ideje volt megtanulnod, hol a helyed, Eszter – válaszolta hidegen. – Anyám szerint túlságosan is elhitted, hogy ez a ház csak úgy a tiéd.
Felnéztem a kőkorlátra, a méregdrága, külföldről rendelt ablakokra, és a gyerekszobából kiszűrődő puha fényre. Arra a szobára, amelyet én rendeztem be, miközben Gábor minden számlánál panaszkodott.
– De hiszen az enyém is – mondtam alig hallhatóan.
Nevetett.
– Ezt most ne kezdd elölről. Túl érzékeny vagy. Szülés után a nők mindig ilyenek.
A vonal túlsó végén zene szólt, poharak csörrentek, és mintha víz morajlását is hallottam volna. Aztán a húga hangja csendült fel:
– Mondd meg neki, hogy már megérkeztünk a luxusüdülőbe!
Erősebben markoltam a telefont.
– Ti elutaztatok?
– Anyámnak szüksége volt egy kis kikapcsolódásra a sok jeleneted után – közölte Gábor. – Tíz napig Győrben leszünk. Menj a nővéredhez, vagy ahová akarsz.
– A lányunk háromnapos.
– Akkor viselkedj anyaként, és találd fel magad.
A hívás megszakadt.
Néhány másodpercig mozdulatlanul álltam a zuhogó esőben. A hajam az arcomhoz tapadt, a kislányom pedig aprót mocorgott a karomban.
Legszívesebben ordítottam volna.
Valamit földhöz vágtam volna.
Összecsuklottam volna ott, a márványlépcsőn.
De nem tettem.
Ehelyett letöröltem az arcomról az esőt, kihúztam magam, és lassan, mélyen levegőt vettem.
Mert Gábor hatalmas hibát követett el.
Azt hitte, a szégyen majd összeroppant.
Elfelejtette, ki voltam azelőtt, hogy a felesége lettem.
Azelőtt, hogy anya lettem.
És azelőtt, hogy a családja azt képzelte volna, joguk van dönteni helyettem.