A házasság alatt Eszternek már nem igazán sikerült félretennie. Ami pénze volt, az lényegében mind abból az időből származott, amikor még nem volt Levente felesége.
Az adásvétel lezárása után felhívta a férjét, és közölte vele, hogy sürgősen el kell utaznia az édesanyjához néhány napra. Három órával később már a pályaudvaron ült, a vonata indulását várva.
— Hát így állunk, anya…
Az asszony csendben végighallgatta, aztán sóhajtott.
— Ebben én nem dönthetek helyetted. Neked kell vele együtt élned, nem nekem. Gyereketek nincs, szóval nem muszáj mindenáron kapaszkodnod egy ilyen házasságba.
— Épp ezen gondolkodom. Mi van, ha egyszer vissza kell jönnöm, és közben itt már semmim sem marad? Ma megnéztem egy lakást, nagyon jó lenne, le is tettem rá az előleget. De most nem írathatom a saját nevemre. Arra gondoltam, a te nevedre kerülne. Öt nap múlva lesz az ügylet. Kivettem egy hét fizetés nélküli szabadságot, együtt elmegyünk mindent elintézni. Amint vége a válásnak, te majd ajándékozási szerződéssel átíratod rám. Az ügyvéd azt mondta, akár az én nevemre is vehetném, mert a pénz a házasság előtti lakásomból származik, de fogalmam sincs, Levente mire lenne képes. Nem akarok később bíróságra rohangálni, és bizonygatni, hogy ez az én pénzem volt.
— Eszterkém, kislányom, ne idegeskedj. Ahogy szeretnéd, úgy csináljuk.
Miután az adásvétel megtörtént, Eszter már jóval nyugodtabban tért vissza Leventéhez. A férje vacsorával várta, virágot is vett neki, és minden erejével azon volt, hogy rávegye: gondolja meg magát, ne váljanak el. Eszter azonban még éjszakára sem maradt. Mint kiderült, csak a holmijáért jött.
— Levente, szerintem inkább beszéljük meg, mi legyen azokkal az összegekkel, amelyeket Lillától kaptál azért, mert az én lakásomban lakott. És azt is jó lenne tisztázni, hogyan számoljuk el azt a közös pénzünket, amit te a volt feleséged lakására költöttél. Ja, és szeretném visszakapni azt is, amit helyetted utalgattam Viktóriának: különórákra, rezsire, mindenféle egyéb kiadásra.
Levente elképedve nézett rá.
— Ez most meglepett…
— Mi lepett meg pontosan?
— Az, hogy ennyire kicsinyes tudsz lenni.
Egy hónappal később Levente és Eszter hivatalosan is elváltak.
A férfi megígérte, hogy amint lehetősége lesz rá, visszaadja a pénzt, sőt később valóban utalt is néhány részletet. Eszter igazából nem számított arra, hogy valaha viszontlátja ezeket az összegeket, mégis jólesett neki, hogy legalább valamit visszakapott.
Csak a válás után döbbent rá igazán, mennyire kimerítette ez a házasság. Úgy érezte, éveken át mindig tartozott valakinek valamivel: türelemmel, pénzzel, megértéssel, alkalmazkodással. A munkába menekült, szinte teljesen beletemetkezett a feladataiba, mígnem egy nap egy értekezlet közepén egyszerűen összeesett.
Amikor magához tért, megtudta, hogy gyermeket vár.
Ez a hír azonban nem azzal az örömmel érkezett, amelyet más talán elképzelt volna. Eszter egyáltalán nem akarta Leventével megosztani. Úgy érezte, abban a városban nem maradhat tovább. A vezetőség szerencsére megértőnek bizonyult, és visszahelyezték a központi irodába. A beosztása ugyan alacsonyabb lett, vagyis kevesebb felelősséggel és kisebb terheléssel járt, de a fizetését változatlanul hagyták.
Eszter szinte felszabadultan készült a visszatérésre. Azt hitte, végre elkezdhet nyugodtabban élni. Csakhogy otthon várta egy meglepetés.
Már a taxiból kiszúrta, hogy mintha világítana a lakásában a villany. Először azt gondolta, csak rosszul látja, talán a szomszéd ablaka az. Amikor azonban felért az emeletére, és megállt az ajtó előtt, azonnal tudta: odabent valaki van.
Elővette a kulcsait, kinyitotta az ajtót, és belépett.
Az előszobában Nóra állt vele szemben, Réka legnagyobb lánya. A kislány riadtan pislogott rá.
— Jó napot — mondta bizonytalanul.
— Szervusz, Nóra. Én Eszter néni vagyok. Anyukád hol van?
— Barnabást eteti. Anya! Megjött hozzánk Eszter néni vendégségbe!
A konyhából Réka lépett ki.
— Szia…
— Szia, Eszter!
Eszter néhány másodpercig csak nézte a húgát. A döbbenetét nem is próbálta leplezni.
— Réka, ti mégis mit csináltok az én lakásomban?
Réka arca ugyanolyan értetlen lett.
— Hogyhogy mit? Itt lakunk. De neked honnan van kulcsod?
— Tessék? Ez az én kulcsom az én lakásomhoz.
— Ezt is sikerült elintézned? — Réka hangjában egyre több sértettség csengett. — Mióta a tiéd ez a lakás? Mi már fél éve itt élünk, anya pedig egy szóval sem mondta, hogy jössz, pláne azt nem, hogy… — körbemutatott a szobán — hogy ez a lakás a tiéd lenne.
Eszter nem vitatkozott tovább. Elővette a telefonját, és felhívta az édesanyjukat.
— Szia, anya. Megérkeztem. A lakásomban itt van Réka a gyerekeivel. Nem szeretnél valamit elmagyarázni?
— Szia, kislányom! Miért nem szóltál előre, hogy hazajössz?
— A saját otthonomba is be kell jelentkeznem?
— Eszter, nem jönnél inkább hozzám?
— Nem, anya. Nem megyek sehová. Itthon maradok. Holnap te gyere ide.
Eszter bement a hálószobába. Réka némán követte, mint egy árnyék. A telefonbeszélgetésből már neki is kezdett összeállni, hogy ebben a helyzetben aligha neki van igaza.
— Réka, szedd össze a holmidat, és húzd le az ágyneműt. Én addig lezuhanyozom, teljesen kimerültem.
— Eszter, én ezt nem értem… Mi történik? Miért nem szólt senki?
— Kérdezd meg anyát. Nekem most csak arra van szükségem, hogy felszabadítsd a hálószobámat.
Eszter hosszú ideig állt a zuhany alatt. A forró víz valamennyire lemosta róla az út fáradtságát, de a fejében továbbra is kavargott minden. Amikor kilépett a fürdőből, látta, hogy Réka nemcsak elpakolta a saját dolgait, hanem tiszta ágyneműt is húzott neki.
— Eszter, esküszöm, anya nekem semmit nem mondott. Még a közüzemi számlák is az ő nevén vannak.
— Értem.
— Mindjárt jön. Megkért, hogy hívjak neki taxit.
— Rendben. Addig iszom egy teát.
Fél óra múlva minden világossá vált. Az édesanyjuk megérkezett, és magával hozta az ajándékozási szerződést, amelyet már egy évvel korábban elkészíttetett Eszter javára.
Réka felháborodva nézett rá.
— De miért nem mondtad ezt nekem? És egyáltalán miért neki ajándékoztad a lakást? Neki még gyerekei sincsenek!
Az anyjuk szigorúan ránézett.
— Azért, mert ezt a lakást ő vette a saját pénzén. Csak az én nevemre íratta, mivel akkor éppen válni készült. Nem akartam neked mindezt magyarázni, mert ez Eszter magánügye volt. Elválik, nem válik, hogyan dönt — ehhez neked semmi közöd. Az ajándékozási papírt pedig azért intéztem el rögtön, mert sosem lehet tudni, velem mi történik. Neked, Réka, csak annyit engedtem meg, hogy néhány hétig itt lakj, amíg rendezed a dolgaidat a férjeddel. Csakhogy te itt ragadtál. Amint rájöttél, hogy van egy külön lakás, rögtön elkezdtél a válásról beszélni, és telebeszélted a fejemet. De mégis hová válnál el három gyerekkel? A férjed rendes ember, csak neked nehéz a természeted. Az egyetlen hibám az volt, hogy téged, Eszter, nem figyelmeztettelek. Először halogattam, aztán abban reménykedtem, hogy Réka magától kiköltözik.
Réka reménykedve pillantott a nővérére.
— Eszter, sokáig maradsz? Nem tudnál egy ideig anyánál lakni? Te egyedül vagy, én meg a gyerekekkel…
Eszter fáradtan, de határozottan válaszolt.
— Réka, én végleg visszajöttem. Áthelyeztek a központi irodába. És mellesleg gyereket várok, úgyhogy innen nem megyek sehová.
Az édesanyjuk arca egyszerre felragyogott.
— Kislányom, ez csodálatos hír! Hát végre! — őszintén örült, aztán rögtön kérdezni kezdett. — Levente az apa? Tud róla? Ide fog jönni?
— Anya, ez most túl sok kérdés egyszerre. Hosszú út van mögöttem, fáradt vagyok. Beszéljünk erről később, jó? Ti maradjatok csak, én lefekszem.
— Menj csak, persze. Mi addig rendet rakunk — mondta az anyja, majd odalépett hozzá, megölelte és megpuszilta. — Pihenj, kislányom.
Amikor Eszter eltűnt a hálószoba ajtaja mögött, az asszony Réka felé fordult.
— Na, Rékám, véget ért a nyaralás. Pakolj össze, és költözz hozzám. De még jobb lenne, ha visszamennél a férjedhez, és nem tépnéd tovább se az ő idegeit, se a gyerekekét, se a mieinket.
Az anyjuk pontosan tudta, miért játszotta Réka az elmúlt fél évben a szerencsétlen, elnyomott feleség szerepét. Túlságosan jól ismerte a kisebbik lányát. Ettől persze nem szerette kevésbé — az unokáit pedig különösen nem.