Ráadásul ma felhívtak a társasházkezelőtől is: a lakás után már majdnem kétszázezer forintos tartozás gyűlt össze. Ők komolyan azt hiszik, hogy ezt is nekem kell majd kifizetnem?
— Ma elmegyek Lillához, és akkor ezt a tartozást is szóba hozom — felelte Levente.
A házasságukban napról napra mélyebbre nyílt a szakadék.
Eszter egyre világosabban látta, hogy hiába vár bármiféle változást. Levente nem fog semmit sem tenni. Nem fogja rendre utasítani Lillát, nem fogja Marcellt emlékeztetni a pénzre, és azt sem fogja megakadályozni, hogy a rokonai továbbra is őt zaklassák telefonon. Egyszerűen nem hallotta meg, amit mondott. Vagy ami még rosszabb: nem is akarta meghallani. Eszter ezért végül elhatározta, hogy keményebb eszközökhöz nyúl.
Mielőtt azonban bármit lépett volna, elment Viktóriához. Úgy érezte, előbb mindent tisztázniuk kell egymás között.
Szombat kora reggel becsöngetett hozzá. Viktória ajtót nyitott, és különösebb meglepetés nem látszott rajta, mintha számított volna rá, hogy Eszter előbb-utóbb megjelenik.
— Szia. Bejöhetek? Nem tartalak fel sokáig.
— Persze. Kávét kérsz?
— Igen, jólesne. Ma még nem ettem semmit.
— Akkor csináljak valami rendesebb reggelit is?
— Nem kell, a kávé elég lesz.
Eszter leült az asztalhoz, de hirtelen nem találta a megfelelő szavakat. Viktória végül megelőzte.
— Elfogyott a türelmed, igaz?
— Azt hiszem, igen…
— Nem bírtad túl sokáig — mondta Viktória kesernyés mosollyal. — Én tovább húztam, de akkor még fiatal voltam, és azt hittem, ez így természetes.
— Tőled mégis mit vártak el akkoriban?
— Mit nem? Hol a gyerekeket kellett elhozni az óvodából, hol szülői értekezletre küldtek, hol a hétvégi háznál kellett segíteni. Csak akkor szálltak le rólam valamennyire, amikor terhes lettem. És tudod, mi volt a legfurcsább? Amikor én kértem segítséget, egyszer-kétszer még mozdultak, aztán maga Levente szólt rám, hogy „ne rángassam az embereket apróságok miatt”. Akkor vesztünk össze először igazán csúnyán. De még együtt maradtunk. A válásig akkor jutottunk el, amikor anyám kórházba került. Én már várandós voltam, a kisebbik gyerek is ott volt a karomban, és Levente ahelyett, hogy elvitt volna hozzá, inkább a testvérét vitte ki a Liszt Ferenc repülőtérre. Én meg a gyerekkel, nagy hassal keresztülvergődtem az egész városon anyámhoz. Amikor beértem a kórterembe, ott törtem el, sírni kezdtem. Annyira fájt az egész. Anyám rám nézett, megfogta a kezem, és csak ennyit mondott: „Ez nem férj. Válj el tőle.” Még taxira is adott pénzt. Hazamentem, Levente egy órával később megérkezett. Én hallgattam. Erre elkezdte: minek mentem, holnap is beugorhattam volna, kinek akartam ezzel bármit bizonyítani. Másnap reggel anyám meghalt. Ha akkor nem megyek be, többé már nem láttam volna. Levente utána persze próbált támogatni, ahogy tudott. De bennem valami végleg megváltozott. Mintha lehullott volna a szemem elől a fátyol. Beadtam a válókeresetet. És képzeld, eleinte még támadott, aztán idővel lenyugodott. Vett nekem lakást, segít, amennyire tud. A rokonai néha most is próbálkoznak, de már rajta keresztül. Most meg épp építkezésbe fogott…
— Miféle építkezésbe? — Eszter felkapta a fejét.
Viktória arca egy pillanatra megmerevedett. Rögtön látszott rajta, hogy olyasmit mondott ki, amit talán nem kellett volna.
— Nem beszélt róla?
— Nem.
— Azt hittem, ezt közösen döntöttétek el.
— Mit kellett volna közösen eldöntenünk?
— Hát… te tudod, hogy Lilla a te lakásodban lakik, ugye?
— Tudom. Levente azt mondta, csak pár hónapról van szó. Ehhez képest lassan egy éve ott van.
— Pár hónapról? Nem, Eszter. Lilla eladta a saját lakását, és ideköltözött. Az eladásból befolyt pénzt nekem adta oda, ennek a lakásnak az árába beszámítva. Nem a teljes összeget, mert még havonta törleszt, én pedig közben szerződést kötöttem egy új, háromszobás lakás építésére. A vételár nagy részét már befizettem. A fennmaradó részt Levente rendezi Lilla havi befizetéseiből, meg valamennyit ő is hozzátesz. Az én új lakásomat nagyjából egy év múlva adják át, utána még jön a felújítás, berendezés, minden. Vagyis reálisan két év múlva tudok elköltözni innen. Addig Lilla sem fogja elhagyni a te lakásodat. Furcsa, hogy erről semmit sem tudsz. Én tényleg azt hittem, Levente megbeszélte veled, hiszen az a lakás a tiéd.
Eszternek olyan érzése támadt, mintha valaki egy vödör jeges vizet zúdított volna a nyakába.
— Köszönöm, hogy elmondtad.
— Ne haragudj, ha kellemetlen helyzetbe hoztalak. Fogalmam sem volt róla, hogy a hátad mögött intézi az egészet. Hát igen… Levente most saját magát is túlszárnyalta.
— Viktória, félre ne érts, én nem téged hibáztatlak. Tényleg nem. Csak egyet kérek: egyelőre ne mondd el Leventének, hogy beszéltél nekem erről.
— Nekem így még egyszerűbb — sóhajtott Viktória. — Nem mondom el, ne aggódj. Különben is, lenne belőle ordítás bőven.
Amikor Eszter kilépett Viktória lakásából, csak a lépcsőházban jutott eszébe, hogy eredetileg azért is jött, hogy közölje vele: a következő hónaptól jobban kell magára támaszkodnia. De már nem fordult vissza. Beült az autóba, és bement a munkahelyére. Gondolkodnia kellett.
— Levente, meghirdettem a lakást eladásra. Szólj Lillának, hogy holnap vevőjelöltekkel megyek megnézni.
— Milyen lakást?
— Az enyémet. Nincs belőle több. Régóta mondom neked, hogy Lillának ki kell költöznie. Réka bajban van, anya kórházban fekszik, és a te nagyvonalú intézkedéseid miatt most már a sajátjaimnak sem tudok miből segíteni. Úgyhogy kénytelen leszek eladni.
— Mennyi pénz kell?
— Rékának lakást kell venni, anyának pedig fizetni kell a kezelését. Sok kell.
— Nem tudnál hitelt felvenni? A fizetésed mellett biztosan adnának.
— Minek vennék fel hitelt, ha van honnan pénzt szereznem?
— És ha mi laknánk abban a lakásban, akkor hogyan oldanád meg?
— De nem ott lakunk. Estére jövök — zárta le Eszter.
Nem akart tovább Leventével egy légtérben maradni, ezért kitalált magának néhány nem létező elintéznivalót, és elment otthonról.
A hirdetést már három nappal korábban feltette. Az árat egy kicsivel a piaci érték alá lőtte be, ezért hamar jelentkeztek érdeklődők, és több megtekintést is leegyeztetett. Este tért haza, Levente azonban nem volt otthon. Csak három órával később érkezett meg; feldúltnak és idegesnek látszott.
— Voltam Lillánál — mondta. — Elmondtam neki, amit kértél. De most nem tudnak elköltözni. Nincs hová menniük.
— Akkor egyezkedjenek az új tulajdonossal. Hátha szerencséjük lesz, és az illető épp kiadásra venné meg a lakást.
— Eszter, ezt nem lehet így! Ez nem helyes!
— Levente, a lakás el lesz adva. Erről nem nyitok vitát. Olyan összetartó, hatalmas családotok van, igazán akad majd valaki, aki befogadja őket. Végső esetben akár ide is költöztetheted őket.
— Nem értelek téged, Eszter!
— Azt nem érted, hogy segíteni akarok a szeretteimnek? Én viszont téged nem értelek már egyáltalán.
Egy héttel később Eszter elérte, hogy Lilla elhagyja a lakást.
Először egyedül ment oda, abban a reményben, hogy normálisan meg tudják beszélni. Lilla azonban jelenetet rendezett. Kiabált, sírt, kijelentette, hogy ő sehová sem megy, Levente megengedte neki, hogy addig maradjon, amíg szükséges, Eszter pedig oda mehet, ahová akar, de a lakást ő nem fogja átadni.
Eszter akkor valóban elment.
Csakhogy voltak kapcsolatai, méghozzá nem is kevesen. Három nappal később Lilla mégis kiköltözött.
Ezután Eszter takarítócéget hívott, hogy a lakást eladásra alkalmas állapotba hozzák. Egy hónap múlva az ingatlan elkelt. Ez alatt az idő alatt Leventével szinte alig beszéltek. Eszterben közben végleg megérett a felismerés: ennek a házasságnak vége. Elkezdte előkészíteni a válást.
Szerencséjére az ügyvéddel folytatott konzultáció után megnyugodhatott. A megtakarításai biztonságban voltak. A betétet még a házasság előtt nyitotta, később pedig csupán automatikusan meghosszabbították.