jókívánságaikat, és nem tehetem meg, hogy az egyiket meghívom, a másikat meg kihagyom. A pénz miatt pedig ne gyötörd magad, mindent én állok. Úgyis hoznak majd ajándékot, valamennyire visszajön belőle. Eldöntöttem, és kész — mondta Levente, aztán magához húzta a menyasszonyát, és megcsókolta.
— Ha már így döntöttél, nem fogok vitatkozni — felelte Eszter.
Nem akart szembemenni a leendő férje akaratával. Az édesanyja amúgy is folyton azt hajtogatta neki, hogy a férfiak azért menekülnek mellőle, mert mellette nem érezhetik magukat igazi férfinak. Hát akkor most hadd érezze úgy.
Az esküvő után Eszter és Levente a férfi lakásába költöztek. Levente hallani sem akart arról, hogy Eszter otthonában éljenek, pedig az asszony lakása tágasabb is volt, szebb is.
— Ez így helyes — jelentette ki. — A feleség költözik a férjéhez, nem fordítva. Majd megkeresem rá a pénzt, és veszek kettőnknek egy nagyobb otthont. Addig pedig maradunk itt.
— Milyen határozott férjem lett nekem — mosolyodott el Eszter, akit valahol meg is hatott ez a makacsság. — De ha már lakásra gyűjtünk, én is beszállhatnék. Vagy ha neked úgy lenne kényelmesebb, kivásárolhatnám a részedet ebből a lakásból, és élhetnénk nálam. Nem is, inkább az ötvenöt százalékot venném meg, hogy neked maradjon nagyobb rész — tette hozzá játékosan, és átölelte Leventét.
— Mindenki tudná, hogy az a te lakásod. Én nem akarok így élni.
— Akkor adjuk el mindkettőt. Te ezt, én az enyémet, és vegyünk egy közöset. Együtt választanánk ki.
— Eszter, most tényleg ezen kell lovagolnod? Ennyire rossz neked itt?
— Nem erről van szó.
— Akkor egyelőre zárjuk le ezt a témát. Majd átgondolom. Szeretlek — mondta Levente, gyors puszit nyomott a felesége arcára, aztán elindult. Aznap vasárnap volt, és megígérte, hogy elviszi a gyerekeket a cirkuszba.
Eszter kitakarította a lakást, főzött magának egy illatos teát, és éppen azon gondolkodott, milyen filmet indítson el, amikor megcsörrent a telefonja. Ismeretlen szám villogott a kijelzőn.
— Halló?
— Eszter?
— Igen, tessék — válaszolta meglepetten, mert furcsának találta, hogy egy idegen ilyen közvetlenül a keresztnevén szólítja.
— Eszterkém, Katalin vagyok. Találkoztunk az esküvőtökön, Debrecenből jöttem.
Eszternek fogalma sem volt, kiről van szó, de valamit mondania kellett.
— Igen, jó napot, Katalin néni!
— Hogy vagytok, lelkem? Vége már a mézesheteknek? Visszamentetek dolgozni?
— Igen, én már újra munkába álltam.
— Drága Eszterkém, egy kéréssel fordulnék hozzád, ne haragudj érte. A fiam idén végzett az egyetemen, már két hónapja kínlódik, de egyszerűen nem talál állást. Beszéltem Leventével, ő is érdeklődött a munkahelyén, de náluk most nincs semmi. Azt mondta, próbáljalak meg téged felhívni. Hátha te tudnál neki valami helyet.
Esztert korábban soha senki nem kereste meg hasonló kéréssel. Hirtelen azt sem tudta, miben segíthetne. Végül annyit mondott, hogy utánanéz, és megkérte Katalint, küldje át a fia önéletrajzát.
— Eszterkém, szia! — lépett be Levente este, a szokásosnál valamivel később. — Ne haragudj, elhúzódott a napom. Marcell, Tamara néni fia, az első autóját választotta. Körbevittem pár kereskedésben, mutattam neki különböző lehetőségeket.
— Sikerült döntenie?
— Igen. Csak arra, ami igazán megtetszett neki, nem volt elég pénze.
— Akkor majd gyűjt még hozzá, és később megveszi.
— Ugyan már, nem fog ide-oda utazgatni újra meg újra. Mi van, ha közben felmennek az árak? Nekem sincs időm megint végigjárni vele mindent. Úgyhogy… kipótoltam neki nyolcszázezer forinttal. Ha úgy alakul, kisegítesz majd a gyerekekkel kapcsolatban? Azt ígérte, két-három hónap alatt visszaadja.
— Mikor is „segítettelek ki” legutóbb? Botondnál, ugye? Már összekeverem a végtelen számú unokaöcsédet. Akkor is két-három hónapról volt szó, abból fél év lett, Levente. És nem jutott eszedbe előbb engem megkérdezni, mielőtt odaadod a pénzt?
— Eszter, ne kezdd már megint. Ha nem tudsz segíteni, mondd azt, megoldom máshogy. Nem kell ebből akkora ügyet csinálni — morogta Levente, és bement átöltözni.
— Levente, hívtad Lillát? Megkérdezted, mikor költöznek ki a lakásomból? — Eszter úgy döntött, emlékezteti egy másik „átmeneti” segítségre is. — Akkor is azt mondtad, csak két-három hónapról van szó, ehhez képest lassan egy éve ott laknak. Levente, majdnem egy teljes éve idegen emberek élnek az én lakásomban! Te pedig minden alkalommal azt mondod, mindjárt elmennek.
— Beszéltem vele — felelte a férfi ingerülten. — Lilla gyereket vár. Hová tegyem ki most? Mondd meg! Öt hónapos terhes.
— És ennek mi köze az én lakásomhoz? Ráadásul akkor kellett volna kiköltözniük, amikor még szó sem volt terhességről.
— Én ezt nem tudom így intézni, Eszter. Nem tudom, nálatok mi volt a szokás, de a mi családunkban az emberek összetartanak. Segítjük egymást. Ha velünk történne valami, ne adj’ isten, mindenki jönne, és ki mivel tudna, támogatna bennünket.
— Levente, velünk egyetlen dolog szokott történni: valamelyik rokonod újabb problémája. És kik azok, akik mindenkit kihúznak a bajból? Mi. Úgyhogy most figyelj rám. Lillának a hónap végéig adok időt. Utána személyesen fogom kitenni őket. Megértetted?
— Eszter, ebben nincs igazad.
— Nem, Levente. Most neked nincs igazad.
Eszter már régóta remegett az idegességtől, valahányszor Levente rokonsága szóba került.
Bárki, aki valamilyen ágon a férfi családjához tartozott, teljes természetességgel felhívhatta őt, és rázúdíthatta az aktuális gondját. Ha Eszter nem vette fel, üzenetet írtak. Ha arra sem válaszolt, Leventét keresték, a férje pedig este számon kérte rajta, hogyan bánik a „közeli emberekkel”. A vitáik egyre sűrűbbek lettek.
A legutóbbi nagy veszekedés után Eszter odáig jutott, hogy lecserélte a telefonszámát. Amikor Levente értetlenkedett, miért nem éri el, azt mondta, a cégnél új szabály lépett életbe: magántelefont nem lehet használni, sőt be sem vihetik az irodába. Ő ezért a készüléket a kocsiban hagyja. A szolgálati számokat pedig ellenőrzik, és ha nem munkához kapcsolódó hívást vagy üzenetet találnak, akár ki is rúghatják az embert.
A magyarázat hatott. Ettől kezdve Eszter számára a munkaidő lett a nap legnyugodtabb része. Végre senki sem rángatta minden aprósággal.
Igazság szerint a saját gondjaiból is bőven elég volt. Réka, a húga, megszülte a harmadik gyermekét. A szülés nehéz volt, az édesanyjuk megbetegedett, Eszternek pedig bébiszittert és segítőt kellett fogadnia Réka mellé. Egy időben azon is gondolkodott, hogy magához veszi őket: a saját lakását átadja Rékáéknak, a húga férjének szerez munkát, az anyjukat pedig ideiglenesen hozzájuk költözteti, később pedig vesz neki valami kisebb lakást a testvére közelében. Csakhogy ők mindent visszautasítottak, és abba bele sem gondoltak, mennyire nehéz Eszternek távolról intézni az ügyeiket.
— Eszter, utalj ma Viktóriának nyolcvanezer forintot, be kell fizetni a gyerekek különóráit.
— Levente, Marcell visszaadta már neked azt a pénzt? — kérdezte Eszter.
Az elmúlt három hónapban ő fizette a lakás összes költségét, ő vásárolta az élelmiszert, és gyakorlatilag ő tartotta el Levente előző házasságából született gyerekeit is. Nem kevés pénzről volt szó.
— Majd megadja.
— Mikor?
— Amikor tudja.
— Akkor kérlek, közöld te Viktóriával, hogy a következő hónaptól a gyerekek nem járnak több különórára, és a rezsit is ő fizeti. Nekem ugyanis nincs lehetőségem negyedik hónapja nemcsak a mi háztartásunkat, hanem Viktóriát és a te gyerekeidet is eltartani, főleg úgy, hogy azt a lakást, amelyet eddig kiadtam, a te rokonaid foglalták el.