A nevetésük úgy hasított belé, mintha szándékos sértés lett volna. Mintha ez a nő éppen azzal alázná meg, hogy képes belőlük ilyen felszabadult örömöt kicsalni, miközben neki, a saját apjuknak, sokszor egyetlen halvány mosolyért is küzdenie kellett.
A pillanat varázsa az ő hangjától omlott össze. Nem ordított. A szava inkább tompán dörrent, szárazon és mérgezően.
— Lilla.
A következmény azonnali és rettenetes volt.
Lilla egész teste megrándult az ijedtségtől. A törékeny egyensúly, amely addig játékosan tartotta össze a mozdulatokat, egy szempillantás alatt szétesett. Martin riadtan az ajtó irányába kapta a fejét, a kis lábai meginogtak alatta, majd oldalra billent — éppen az üveg dohányzóasztal kemény, éles sarka felé.
— Vigyázz! — Gábor előrevetődött, de már az első mozdulatnál tudta, hogy túl messze áll.
Lillának azonban nem kellett utánakapnia. Ő már ott volt. Úgy mozdult, ösztönből, akár egy kölykét védő vadállat. Sárga kesztyűs keze felcsapódott, és még a zuhanás közben a mellkasához húzta Martin fejét, elfordítva a veszélytől; a másik karjával közben Márk derekát fogta meg, és magához rántotta.
Egyetlen gördülékeny mozdulattal ült fel, mindkét kisfiút szorosan a ziháló mellkasához szorítva.
Nem esett bajuk. De a hirtelen berobbanó rémület átragadt rájuk: a két gyerek egyszerre, élesen, szinte egy hangon kezdett sírni.
Gábor három hosszú lépéssel átvágott a nappalin. Az arca kemény volt, szinte felismerhetetlen.
— Azonnal engedje el a fiaimat.
Kíméletlen, kapkodó mozdulattal kirántotta Márkot Lilla karjai közül.
— Most.
Lilla a padlón maradt. Az imént még mindkét karjában gyerek volt, most üresen remegett a keze. Kesztyűs kézfejével félresimította az arcába hullott hajtincseket, sötét szeme tágra nyílt a döbbenettől és a teljes értetlenségtől.
— Balázs úr… önnek most a repülőn kellene lennie…
— A levegőben, igen — vágott közbe Gábor jéghidegen. — Hála az égnek, hogy visszafordultam.
Fölé magasodott, mintha az árnyéka is vádat emelne ellene.
— Mégis mi a pokol folyt itt?
Márk a karjában vergődni kezdett. Hátranyújtotta a kezét Lilla felé, és zokogva hajtogatta:
— Na-na! Na-na!
Ez az elutasítás úgy csapta arcon Gábort, mintha tényleg megütötték volna. Ügyetlenül letette Márkot a kanapéra, majd visszafordult Lilla felé, éppen akkor, amikor a nő fel akart állni.
— Maradjon ott lent — mordult rá, és ujjával a padlóra bökött. — Pontosan ott, ahová való. Felfogja egyáltalán, milyen kevésen múlt, hogy a fiam koponyája szétrepedjen?
— Elkaptam, uram — felelte Lilla reszkető hangon. — Mindig elkapom őket. Egyensúlyérzéket fejlesztő játékot csináltunk, csak—
Gábor keserűen, nevetésnek alig nevezhető hangon felhorkant.
— Ezt maga játéknak nevezi? Én azt láttam, hogy a földön hever, mint valami idomított állat, miközben a gyerekeim magán taposnak azokban a mocskos vécétakarító kesztyűkben.
— Újak, uram. Kizárólag ehhez használom őket. A sárga szín segít nekik, hogy jobban összpontosítsanak vizuálisan—
— Nem érdekelnek a maga óvodai elméletei.